Versek a Dunaparton

– Szonettek egy régi bölcsészvonzalomról –

Én elnéztem, hogy friss korom szitál a rakodópart mészlépcsőire, ujjamon pillogtattam egy szárnyas tátikát, és felsejlett benne az ízek lágy ínye (Önidézet: Napló, 1965)

Mari telefonált

Mari, mikor a hirdetőoszlopnál

Vártam, hogy fiúdnak telefonálj,

Esküszöm, azt hittem, ha szót se szólnál,

Enyém lehetne szád, a néma száj,

Amelynek rúzsos, rajzos fintorgása

A fülke üvegén üzent nekem,

És úgy beszéltél, hogy akárki lássa,

A nagyjelenet – jelentéktelen.

Te, te, te – szememben hajladozó lány,

Gyengédségedből fel-fellobbanó láng,

Játszó édesnővérem, védtelen,

Lélekpróbának bölcs, szellemes botrány –

Mért van, hogy szájam széle most is megráng,

Mint szájad tükre – ablaküvegen.

Hess innen!

 

Amit találtam, mind leírható volt,

S mosolyogtak, hisz rábólintgatunk,

Mint hivatkozható, élő tanúk –

S csak azt tudtam: felettem kék az égbolt.

Valami más is van még, ami megfog.

S mi az, mit átengedhetünk nekik?

mivel az ő jövőjük eltelik:

a letakarva meghódított célok!

Láttam  csillanni szemükben az érdek

színét, s az is lehet, nem bántam őket,

de nem volt jó, hogy én olyan legyek.

Az én világomba a tiszták fértek.

S bár volt ott még hely, addig fel se nőttek.

Hess innen, zöngő zöld-arany legyek!

Megfagyott óriáskő

Én elefántot rajzoltam, ormányos

Böhöm nagy hőst, aki mégis szelíd,

És könnyedén és játszva élteti

E tűrhetőbbé élhető nagyvárost.

Az elefántok énekelni tudnak.

Hát nem hitted? Hát ne hidd el nekem se!

Hogy tévedésem vétlen rendbe mentse

Csacska reményét minden pincezugnak.

Drágám, angolhajú lágy barna nőstény,

S mezítlábkám, barátnőm, hajnali

Száz lélekfőrend s Indiám időnként.

Hogyan zúdult közénk a semmi-törvény,

Mely nem engedett a karjaidba hajlani,

s csak állok. Megfagyott óriáskőként.

Ugyanolyan

 

Először is – jó birtokba venni

A partot, ahol szemközt, túl a vízen

Szimmetrikus horgászdamil szisszen,

Mint itt, s ködökben oszlik képtelenné.

Ugyanis látni való az, hogy másként

Miénk egy elfoglalt széles határ,

Mint kikapdosni belőle (s amivel aztán hazajár,

És ismétlődik, eszik, alszik, ráér…)

Először is nagyon pontosan

Meg kell nézni azt, ami a Dunaparton történt,

S tudni, ha nem látszik is,

Hogy alkottak rá törvényt,

Miként (ha föloszlatva is)

 - Végeredményben ugyanolyant.

Terjedelmes idők

 

Bizonyos mennyiségű megalázás

Kell hozzá, hogy eltörjön a mosoly szájamon,

Én hideg kövön ülve egymagam is vállalom

Az alulról felfázást.

A Dunán terjedelmes idők úsznak.

Köd van. És nincs helye hajónak, ladiknak.

Halott az ott? Nem, nem, tán hasonlít csak.

S ez itt nem vérszag, csak kisfiú-húgyszag.

Ugyan, ladik! Az – Tiszán szokott járni,

S itt kis ökrök a motorosok, a part pedig jászol,

Láncuk csörög, s lám-lám, fehéren habzik –

Jaj …nem! Hiába vágynék idillt bármi

e hideg reggelen. A Duna gyászol,

S a parthoz korhadt rönk verődik. Bagzik.

Szűzek

 

Drágám, ez csak a rímek kényszer-képe,

Bocsáss meg, annak mondlak,  aki nem vagy.

Ámbár egy lélek-teljességre mért agy

Az „egyáltalán” csodájába férne.

Lehet, valóban ez marad örökké?  

Ülni veled a kopott lépcsők rendjén.

Mint két friss lélek. Ördögnek a tömjén.

Két nyers idegzet. Van, ki elé lökné –

Így hát az édes genitáliáink

Ki voltak röhögve, drágám, tehát megalázva,

És ragyogott a szentté kiherélt

testvérhős, dicsérve morcos Káint.

Én nem tudtam hozzád bújni, bár nagyon fáztam.

Tehetnék szemrehányást? Igen. Mindenért.

A jó filozófus

 

Nem lenne jó menet közben vennem föl a lépést

Átlagnépemmel, mert úgy nem tudhatom,

Hogy jó-e úgy, s lehet, hogy félreértés

És késő – egy ütemben, egy úton.

Ugyanis, még mielőtt a dolgaimhoz kezdek,

Akarnám tudni, ki, miért, milyen,

Hogy miben vétkeznek, akik vétkeznek

A később kívánatos ritmus törvényeiben.

Hiszen, úgy vélem, elménk azért roppant

Tehetségű a lépések alatt,

A történelem lábdobogásában,

Mert az érdekli máig is, hogy milyen csizma koppant

Koponyánkhoz, ha a menet nélkülünk haladt

Tovább. S nyomán csak véres, sáros kása.

Nyugodtan félreérti

 

A vers a kezem el ne engedhetné,

Bár… ne vezetgessen, csak tudjam, itt van,

Kettőzzön meg igazságaimban,

S ne – eltörvén – arcomat vágja ketté.

Magamon kívül kell látnom a férfit,

Ki idő adta előnye okán

Élte a törvényt báttyon és apán

Túl – s magát nyugodtan félreérti.

Kívül emígy. S hát nem is tudható,

Mire volnék, míg belül eltakarnak

S ekként ugyanúgy nem látszik az arcom,

Gőgicsélve lennék nagyapó?

Hát hogyan érteném magamra az ilyen hatalmat,

Hisz ugyanaz, mint aki ellen harcol.

Kanpofák

 

A bokrok közül egy kanpofa, rusnya –

Amikor titkos testrészedhez értem,

Én megaláztatást még olyan mélyen

Nem éltem, mint akkor, márciusban.

És ezt tették később is. Úgy lapoztak

A test, a lélek lapjai között,

Hogy összerezzentek tőlük az ösztönök,

S ők elemezgettek. Húsz évek hosszat.

Nem bakördög, vagy Pán! Csak puszta kéjleső,

Bár barbár egytől-egyig. Meztelenségében,

Hogy ártatlanságunkat eltakarjam.

Azt kívántam, hogy bibliai kéneső

Hullna rájuk, övék mind a szégyen.

Olyan kanpofák közt nem fogantam.

A szerelmesnek

 

Voltak, voltak már költők, s szép számmal,

Kik fölérzik a fájdalmat a földből,

S hogy gömbölyül a vihar, mikor döndül,

Azért mondják,  hogy szép. S nem ímmel-ámmal.

Hát ne tudták volna néven nevezni,

Hogy vértől lucskos földre vértől lucskosabb

Idő ez – ugyan a képei még titkosak –

S nem oldoz fel, csak mélyebbre mereszti

Karmait a sündisznóként kucorodó Földbe,

Mely maga is tüskékkel védené magát,

S már-már kéjes görcsben forrnak eggyé,

Jaj, iszony elélvezni bármely asszonyölben

A szerelmesnek, akit kielégülés hat át,

Ahelyett, hogy riadalmát világgá remegné.

Halott, nyugodj!

 

Halott, feküdj! A gyökér rád vigyázzon,

Vitézi szolga, dárdákkal, vasakkal,

Ügyes kulissza voltál, bátran taglalt

Léc meg vászon, festék meg léc meg vászon.

Ügyes játszó. A jogra felsereglő

Erőt varázslatoddal lekötötted,

Szemsugarak csendültek meg körötted,

De -  arcodon emberi volt a szeplő.

S az új barbárok  buzgón hörögtették

Morgatták-zúgatták gépeiket

A benzinszagba bugyolált mezőkön,

Peregni kezdett rólad is az elöregült festék,

S azzal együtt az idő téged zárójelbe tett,

Hogy – ha van tavasz még – özönöljön.

Dajkálj életre

Erősnek kívánt volna a bajnok.

S még… malmok volnánk, vagy mi? – „őrlő malmok.

Gyémántot őrlők.” Én? Ingó boka.

Az érzékeny csend legtetőfoka.

És hallgatás, amint a helyemen,

A lépcsőn ülve figyelem,

A tulsó parthoz véresen verődöm,

Mint vízbe lőtt vagy bedarált elődöm.

(A szerelem itt hallgatott velem,

Mint békésen elvérző türelem,

Eloldhatatlan.

Duna! Ártatlan Duna, azt kívántam,

Mint rét feküdnék alattad virágban,

Minket  dajkálj életre új alakban.)