Kacagó gömbtükrök

Csendülő

 

A nap nagy bárddal nyesgeti az erdőt,

és belecsendülnek a gyöngyvirágok,

én a réten állva kiabálok,

férfi, ki a gyerekkorból felnőtt.

A hegyipatak évek óta mélyül,

erős kövekkel vési-vájja medrét,

és szarvas reszkető ágyéka érzi meg a nemlét

jövőjét egyetlen menedékül.

Hát „lily of the walley” – angol nevű gyöngyvirág,

te „völgy lilioma”, ki fehér csengők özönét

árasztod , a völgyben  öntve szét –

mondd, Gille de Rais milyen gyönyörkirály?

S akarlak-e én halálodon túl, vagy csak holtig?

Ha kéjem lilomtengerben  nyögdösve tipródik?

Mondj szellőt

 

Majd átmegyek a versből a szobán,

a napsütéses tornácra kilépve

még néhány pillantást vetek igékre,

jelzőkre... de más idő fogan.

 

Őszi délelőtt susog a hársfalombokon,

s mint lassú citerán a dallam, hangok  simogatnak,

ha magad vagy,

veled van szád, beszéded, nyakad és a homlokod –

Csak mondj szellőt és esőcseppeket,

s hogy lélegzik a föld, s hogy a szavaid könnyű szárnyak,

s mert kettős táblát hagytam benn az asztalon,

míg felfüggesztve áll a játék, kigondolhatom,

ha minden pillanatot élvezek,

pattot adhatok a rosszkedvű halálnak.

(Az Éden gondja

 A Hercegnek

Az idő, mint nagy tölgyfa, révedez.

Nem intek feléje mosolyogva.

Nélkülem is száll, száll, mélye odva

szabad. Nincsen rács, retesz...

Így gondolom. Ülök itt az esti

árnyékokban. Meggy ízét kívánom,

s árnyékon, irányon

csillagot repesni.

Mert az, akinek az ég próbálja  sorsát,

Herceg, önként hagytam el a kasztot.

s nem válthatsz át mítoszoddá,

annak kedvéért sem, aki arcomba sziszegné

követelő magát, aki engem kiválasztott,

s őrjítő Édene sem varázsolt szebbé.

A hercegruhás clown

a bohócruhás herceghez

Herceg, visszacserélhetjük a ruhánkat,

mégsem leszek már olyan bolond,

aki – szenvedve – mindent kimond

neked. S színekbe fárad.

Te akartál pihenni nevemben,

s bohócruhámban. Bohócruhásként

miért nem érzed jól magad e kóc-lét

rongyaira vetkezetten ?

Herceg, a kényed mindig arra vágyott,

ki én vagyok. A képzeteim tőlem elragadtad,

és mindig meghalt kezeden a zene, a madár,

hagyd rám végre a tarka világot

hisz így is, úgy is, amúgy is magad vagy,

kontár hatalmad egy nagy sárhatár.)

A pacsirta nevetésű

 

Nyelveket oktatsz. Régebben, amikor franciául

tanultam, vagyis láttam, ízleltem és hallottam ismerős hazám helyett

mindent, ami más, sokáig elcsendesedett

bennem a lélek, és azóta is ámul,

hogy például „lile des vallées” és „lile of the Valley” –

a gyöngyvirág neve hasonlóan hangzik franciául s angolul,

ám, lehet, aki idegen nyelvet tanul,

lelke is más lesz? Az olvasnivalóé?

S pacsirtaként szállt egy szó a sóízű felhők fölött.

A tengeri népek vajon milyen szárnyon lobognak?

S hát te, kit a szó nem ilyen gondba hagy?

Akadozó beszédemmel szólítok meg hány meg hány időt,

s a szavak szökkennek, lubickolnak,  a térségekben s tobzódó korokban,

nem árt nekik sós szél, villám, sorsharag.

Gyöngy lánca

 

Mint betonon pattogó gyöngysor, szárazon, keményen,

„pearl, pearl, pearl”,

a gyöngy angolul így pöröl,

de lágy, akár egy édes tejkesukoricaszem a magyar költeményben.

Ám a gyöngy belseje, a tenyésztett

titok éjszakája. Gyöngynek

lenni igazság, kit meggyötörnek,

mégis élet.

 

Magát feltárni kagylónak az ős-ős-csábítás

asszonymozdulatával

nyílni, a hímet megigézni –

kagyló zárul így a társ

fosztogató behatolására,

s vérzik.

Földarcodba

 

Hullajtsd földarcodba álmodásaim,

s minden lélegzésed égre löktet,

s mező párolog himnusszá fel körötted,

átszűrve a kínt.

Ami égre kel,

a csend igézetében

érzem,

milyen lehet az istent érni el.

S hogy mi húz felfelé? Ezt nem tudom.

Csak a múlt éli (tudatlan)

hogy miképpen taszít,miként fogy, miképpen apad,

van úgy, hogy felforr a fagy,

s az önellentétekbe tért úton

csak örvény, csak katlan.

Sáfránytorkú

 

Látom én is,

a vihar felcsapódó fagerendái között.

mint mókusok, ugrálnak ösztönök,

s nem véd fétis.

Barna borulatokon túl,

közel az aranyvízhez,

mely vonz, ha arcot érez,

nyári dél harangja kondul.

A sár bakancsai is megteremnek.

Elég volt eddig is hordani.

Hosszú és nyers lesz megint a nap.

De egy pillantás a melegébe enged,

s álldogálunk új versek alatt,

miközben a réteken meadow-saffron virít,

(magyarul a sáfránytorkú szelíd kikerics).

Mozdulatlan

Azért jöttünk itt el, a hársfasoron,

mert valaki lépdel a hátam mögött,

izzásom visszasüt rá, hogy támolyoghat tonnákká nyögött

porózus napon. Esélyeit nem sorolom.

...ugyanis beérhet.

És didergő szavaim sejtik, bogáncshorgos tündöklés lesz akkor,

amikor hátulról ölel, mint lovakat a nyakló,

de hajthatok-e térdet...

Várd tőlem az öröm helyeit,

s napfénnyel köszöntök rád

a hársfa mellett.

Ott van, nézd a híd, itt emelkedik és süllyed a melled,

patak sodra lágyul, fölötted motoz a zöld ág,

így kell ennek lennie, s éppen itt.