Álmok Mario Vargas Llosának
Öle elé egy könnyű
plédet…
Visszatérő álmom, hogy öle elé fogva
egy könnyű plédet, fenyődeszka-lépcsőn lépdel
fölfelé,
lássam nyüzsgő farát,
majd visszafordulva hajol rám.
Sokszor álmodom, már dübörög a vérem,
s homlokomba tolul,
torlódik. Olyankor is, amikor nem álmodom,
csak felidézem.
Igyekszem olyan gyengéden
aludni,
hogy el ne riasszam,
amint a könnyű plédet fogva lépdel,
visszafordulva hajol rám, suttogja:
„Gyere már végre, gabalyodj belém,
s meg ne szakítsad…!”
Nem fogsz visszaölelni…
Azt mondtad, hogy nem fogsz visszaölelni,
nem önt
el tűz, s még lélegzeted sem gyorsul,
csak békésen eltűröd,
ahogyan szeretlek.
Tetszett a játék.
Barbárrá színezed így a jóságot,
motozzon csak ott belül a mámor,
hogy játékos ellenállást sem talál.
Így még nagyobb
feszülésekkel hódol
s kevergőzik a gyönyör
öblöd kelyhében.
No és amikor mégis elvisítod magad, a két lábad is szétáll?
Teljes mélyemből
adagolom őszinte adómat,
utolsó cseppig hálásan,
hogy milyen aljasul
jól tudsz hazudni.
Őszinte szeretőm
Jobb tenyeremmel a farod félgömbjét
birtokolom,
s ballal a melled csecsbimbóit, a nyelvemmel csúcsosítom,
majd nyelvemmel a nyelvedért kanalazok.
Meg is leshetne
valaki.
Lássa, hogyan adod magadat,
szájad hogyan telik ki vérrel,
amikor a hátamon,
derekamon érzem zavart
kapkodásod,
s még jobb, amint az ágyékodat préseled alám.
Sosem szerettem húzódzkodó társat.
Hanem az érett asszonyt, aki vagy, egészséges kedvű.
Lakmározzál belőlem.
Habzsolom én is csillagos, meleg csöcseidet,
S várom, mikor hördülsz már szokás
szerint:
„Édes bikám, most jó nagyokat lökdössél!”
Áldott legyen
Torkának lágy húsára sóvár
csókkal akkor jó lecsapni, amikor már élvez,
amikor hű izgalma lebegve semmivé
lesz,
Istenem, számolj a magukat
megadókkal.
A barna asszonnyal, ki öle aranyfolyamára
buktatott, s kitárta kincsesházát,
azt sem bánva tán, ha megaláznák.
Markomban remegett-rángott telt lábaszára.
Ködből emelt tekintetével (ahogyan tükrök
tudnak kiélesedni csak), s a félrehajtott hajtincs,
a homlokom letörlő simítás gyengédsége
tiszta percével,
az izzadságunkban lucskosra fürdött
habzó ágyneművel, melybe egy kicsit belehalt is,
áldott legyen boldog asszonyi elégtevése.
A virágidomú asszonynak
Döntsd elém újra két illatos
emlőd,
Kenyértészta
döccen szakajtóból,
Melegükbe temetkeznem
mindig olyan jó volt,
Pipacs-bimbója
élő napommá nőtt.
Gyerekként járok, nevetek,
sugárzó
Óriás csend csitul,
lélegzik köztünk,
Mi piros mezők mámorába
vesztünk,
S én úgy rándultam meg, mintha a zászló
megérzi, jó kéz tartja, s jaj, lobogjon.
Hullasd arcodra, szájadra
selyemként,
Én hadd nőjelek
be, akár a repkény,
Olvadjak rád, akár a sajgó ólom.
Terüljek dús virágidomaidra,
Csípődnek dombján jóllakott
kezem
fogózzék, mikor
belédvétkezem,
megnyílok kitüremlő szavaidra,
s döntöm magomnak
erős áradását,
és felviharzó elnyugvását érzem,
s hogy saját jövőmmé halok a kézben
– kopár ünnep esőzokogásán.
A szerelem, a gyöngyös…
A szerelem, a gyöngyös kacagású?
A kakatoló fácán-díszbeszédű?
A május-éjszakát választva
társul?
Vagy augusztusban a búzaszagú szérűt?
Mindenhogy jó volt. Azelőtt is szerettem a lelke
hullámzó felindultságát minden
nőben,
vagy arcát, alakját,
idomát, mellyel betelve
boldogan saját kardomba
dőltem.
Nem tudom: jobb volna
sejtelmesnek
lenni? Több izgalom? Vagy érdem?
Nem tudom. Csak azt, hogy akkor beszéltem
róla,
ha megéltem.
Szerelmem te, halálom te!
Mint le-föl járó szekérrúd a kapugádor-torkolatban,
a gyeplővel visszafogott két ló tülekvése és horkanása,
amint közelednek feléd, s ott állsz velük szemben,
s verődnek és törekszenek, erősen kinyúlik
hozzád a rúd:
tudom, hogy álmodsz
–
Valahol a hasad üstje mélyén lapul egy gyerek,
hátával a gerincednek támaszkodik és ujjaival is,
úgy néz belőled,
úgy mereszti rám a szemét,
úgy sóvárog,
úgy éhezik rám, hogy fölfaljon,
magává egyen.
Ne haragudj,
hogy csontom a csontodba koccan,
arcodról legyűröm a húst, olyan keményen csókollak,
ahogyan fájóan izomkötegeid közé tolakszom,
mert így van ez nagyon jól, így van ez a legjobban,
szerelmem te, halálom
te!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése