Harangszó

Hiszik

 

El tudtam hozni őt is,

akit a szívem felől,

s hogy a szobaajtón botlatva se nevessék

ki. Nem ismerheti annyira a küszöböt.

És ágyba nyúlkáló ajtónyitogatás

se vigye. Hiszen van foganatja a kellemnek.

Tehát lassú lejtésű dallam jó,

nem ám szánkázó mittudomén.

Szenvednek maguktól, látom,

akik hiányukba, gyengéd ábrába szeretnek bele,

s hadonászó, sípszavazó

izgalmukban azt hiszik, játék.

Tevő-vevő

 

Tevő-vevő.

Sért, azt mondja, bocsánat.

Megint megsért, megint mondja,

bocsánat, megint megsért, s megint

mondja, bocsánat. Elakadt a tű? –

Azt gondolom, hogy mindig

aláz engem.

Te vagy ez, nekem-nekem döccensz,

tépdesel, a szemléletig

botlasz, rövidre tördelnél, én egész hangokból építek, nem érted?

Különben olyan lesz ez is,

mint ősszel a köszmételiget.

Mésszel beveretted, s tavasz volt, lenyesetted újra.

Senki nem szólt, hiszen a tiéd.

Mondd, milyen lesz az,

aki nemszeretni szereti a szeretetet?

Árok

 

A brutálisan betakaratlan árok,

amit a kérésedre ástam, az a két méter mély árok még összetartott minket a kertben.

Aztán úgy kívántad, ne ígérjen már jövőt. Katlant se. Ízt talán a szilvafáról.

Másról sem. Mozdulataid násza, dísze foszlik, mint meggyfáról a héj.

Fák története volt ez, fojtva szárazságba meg minden vízbe.

Semmiért.

Szerelmetlenem! Soha

éjszakákkal miért nem érlelődtél, soha?

Álmodlak én a kertedben: meztelen világítasz,

ruha nem is kell,

sírgödör a meggyvirág-szirmos csatorna.

Aki

 

Becsukja helyettem az ajtót.

Lábadra takarót hajt, üldögél magának.

Az, az majd jó lesz,

hogy elverje titokban a szomszéd két kutyáját.

S hogy vissza ne hajigálja

a hozzád lefejezett sövénybokor fejrügyeit,

s még a tormákat is tűrje kiforgatni,

még az eldobott  ásót is hagyja esőnek.

Én akartam, hogy idő vesztén is rend legyen körül.

Azt gondoltam, épít.

Most jó, hogy lesz, akire mondod,  jó, jó lesz úgy.

Úgy is.

Tovább

 

Sziklát

mint házat cipelsz. Kimegy  az ablak a házadon.

S kinn vagy. Lázban, hogy mégis belül.

S nem is. Zúgó szalmaméhkas.

Lankaszt izzó teher, amit örökítesz,

s ma is az, ami volt.

Az ő várakozása magabiztos.

Elmartad a képességeidet.

Mozdulatlan szájszél alól nevet kifelé.

Pusztuljak én innen!

Ő majd aztán.

Se

Ez a kilencedik vers.

Majd nehéz érteni,

hogy miért van más helyütt a sorban. Körbetekert

nádpapirusz, beölelt rímek is mutatják.

Kötetlen így. S kívánom,

hogy legyen. Írtam ilyen mód,

helyét keresi, van így más is, a világon

se lesz, meglehet, nem lesz, nem is, hordom még,

azért fuvallatosan friss, hogy nem hozzá

szenvednek már a sorok.

De akkor miért vonzott, mint aki fokoz?

Szálkás férfinak  ő engem nem szült meg.

Helyben

 

Lehet, jó volna a jegyzett ház, bár talán bírálják.

Nem baj, ha engedi belülről átmosolyogni.

Bár, bár –

a kedves rugdalózás most csak emlék.

Jaj, program működik.

Befelé lehetetlenség, mint valami

helybenjárás, lefogyó díszalakulat,

személyes és egy.

Úgy masírozik bele egy hordóba,

mint jelentéktelen. És nincsen,

mondják, említésre sem méltó.

Nem

 

Gondoztam volna életet, nem volt neki.

Gondoztam, s nem volt neki elég jó.

Én nem más lettem.

Amire való.

Bizony, szabad.

Nem félelmes kényszer.

Haragot sem őrzök.

Régit, újat.

Telefondadogva

agyamba didereg.

Nyilall.

Hát akkor mit is?

Kevés

 

Kevés,

ami jut, tehát beosztom a kötelességek

szakaszait. Rák- s Baktérítő

évszak-javallataira  ügyelek, borral gerjesztem az ételt,

levelet írok mártós tollal, könyvekbe

olvasom magam, ahogy kívánom.

Talán csupán az ég

dörren, rójj mélyebbet, van sürgetőbb –

Elhagyottam szokta mondani, hogy a nagyszőnyeg,

tudod, meg a söprés és jó erős kezem van,

hajaj! Állok falaim közt. Eső van.

Mire is volt néha olyan iszonyatos?

Hogy monoton munkák közt is versen töröm a fejem?

Írás

Itt

itt

azért

csak legyen

éles

élű oszlop

egyik

oldalán se írás

mert

simára csiszolva

van az

mind

a négy