Tétova vérem

Hétkor

Néha jó így csendesen ülni – hétkor.

Most a zsúfolt város elárnyasodik,

és a mélyzöld gesztenyelomb ehajlik

majdnem a földig.

Kinn a téren pár gyerek álldogál még

új kerékpárral, ütögeti nyergét,

úgy beszélget. S hallgat az iskola a

másik oldalon.

Itt az éjszaka megül már mögöttem,

mintha rám tárulva, figyelve várná,

hogy mikor lépek be: a nagyszobában

gyújtani villanyt.

Tétova vérem

Hazudhat a félelmed újra s újra.

Érlel új nyár. Mire téli hajnal

pora s jégszikrák hada sercen,

újra, s újra hazudnál?

Mert a folyton változatokba búvó

téli természet leigáz még engem,

combod és éltető tüze két emlődnek

nem melegít majd?

Mert a meggyilkolni tudó közönnyel

egy leszek én? Szoknyád libegése játszik,

mintha gúnyolná heves és megint csak

étova vérem.

Egymásra vetített arcok

Itt, e versekben ma a régi ritmus

feszesen, s méltó helyen jól kiérzett,

megbecsült súlyát kívánom találni.

Könnyül a szív is.

Így, ha kezem ír, ideérzem azt is,

mire buzdít s szól: „Nono!” – Berzsenyi úr,

lépve őszben, míg pipaszó belengi

bajsza irányát.

Ámde átfintorog arcomra ősi Róma

véceírnoka! Van, ki érti,

aki jó rég, Csezmice dombjai közt

tudta az írást.

(1983)

Az esztendő higgadt számbavétele

Most pár hétig még meleg éjszakákon,

s ködbe búvó reggeleken friss szellő

járja át majd ezt a talajt, a kerti földet,

az ágyást,

azután hűvös futamokkal jön meg

őszi hónapok vacogó novembert,

rossz, didergő napokat ígérő

jóslata, szél, hó,

s torkig érő télbe, hideg sugárba

állva, hópelyhet nyelvre véve újra

itt leszek sajgó rügy égre virágzó

zöld tavaszával.

Roham

Nyári órákon, mikor esti fényben

csillan még út, rét, csupa kóbor árnyék

éled, készülget, legelőkön lép át

távoli ködbe,

elhűl már út, rét. Ránk az esti égből

barna felhősáv tör ki, eltakarja

fönn az égerfákat, az éjszakának

orma kibukkan.

Esti égből – mintha motorkerékpár-

hadseregként – érkezik ismeretlen

rajban, őrjítő zeneként az éhes

éji bogárnép.

Téli erdő

Mert a hónak hisz, aki szépet óhajt,

bármit összehord tavasz, nyár vagy ősz is,

belesimul hűs havak és hidegek

zárószavába.

Értve – szó másról ne is essék most már,

csak a hó hűs és csuda fényes, óvó

rendje vigasz, mert ez ad nyugtot, erőt,

kibírni mégis.

Ám a tél gőgjét, mint a futó rendnek

megalázott és letiport szolgái,

fű, fa, széjjeldúlt erdő mutatják,

hókeze mit takar.

Hódög

Láttam ércpajzstálaid árkon-bokron,

csinnadrattás téldög, időtlen bagzás,

tábori nyüzsgés, s lakomáid tája

hókupacokban.

Csontfehér mítosz! Az az elhülyült fa

jéggyöngyfűzéred soha le nem dobni

hordta. És elhűl az is, ami lenni

lenne helyette.

Később ércpajzstálaid áztak erdőn-

réten, mellvértek ledobálva sáros

hóba. Kérdőjelet hugyozott föléd a

kutya remegve.

Tévedéstörvény

Tán a bízó hitre hagyatkozó vágy

tévedéstörvénye volt? S volt a régi

hű csalódások oka? Szégyen íze

jött a reményre –

Bár a szépségforma talán örökké

a te felsajgó tenyeredben éledt,

s én is vártam – nos, ki az, helyettem

aki betölti?

Úgy, először jó volt, általában

tévedésre. (Jó sok elégtelenül

megelégült szó helye vár szavakra.)

S látni se bírlak.

Meztelen átok

Tán a rontásvágy szava vétkezett úgy,

hogy félelmed heves, vad hazugságorgiákkal

most is a régit mondja.

Démoni vád volt.

Nem érzed tán azt se, ha kinevetlek.

Mégis – érző arc hűl el, szótlanodik.

Én leírom, hogy mit is hazudsz rólam:

„nőszemű férfi.”

Ó, te! Mondhatsz bármit az én megszokott

bátor, és régen is ma is jó, erős

bizonyosságom mosolyára. Jaj, te,

zagyvafejű nő!

Phaón szégyenkező arcában Szapphóhoz

Tetszenek nékem, de te félted is tán

őket – édes, dísztelen szöghajúid,

s más leányok, Szapphó, kik élő ének

titkait őrzik.

Körbe ülnek téged a parton, érző

ujjal érintgetve a húrt, a karjuk

mint oldó hullám, kibukik ruhából.

vagy ruha nélkül,

mint a szellő, úgy mozog – illatos szél

éled enyhén s dúsan a csípejükről,

éri lángokkal kivirult arcom –

Ne haragudj rám.