Kikiáltó versek

Szócsodák a váci piacon

Azaz szöveg-reinkarnációk

édes egykori beszélt nyelvemen

a gyerekkori 1940-es évek vége felé,

amikor a váci piacon mindenféle árusok

hangosan kínálták portékáikat.

A fakanál-árus

…leáll, föláll, keresztbe' áll,

itt a kanál, a fakanál,

itt a kanál, a fakanál,

markojja meg, jó' kézre áll,

kevergetni-kavargatni,

férjeurát pofáncsapni,

mindig  azon jár az esze,

mindig azon jár a keze.

Itt a kanál, a fakanál,

kicsit, nagyot bőven tanáll,

veszi ember, veszi asszon,

hogy egyet is ne szalasszon,

veszi legén, veszi leán,

kavargatni igen kiván,

veszi pulya, veszi öreg,

mer' ez úgy áll, mint a cövek,

s kinek kézre nem áll, az a-

zegész stócot vigye haza.

A csibeárus

Itt a kotló kiscsibékkee,

nagy szakajtó tíz jércévee,

itt a kotló, ott a kotló,

vigyázz gyerek, belebotló',

s úgy szemezze komámasszon,

farral künnebb hajógasson.

Itt a kotló, húszat kotlott,

Má'az ángyom belépótlott,

így ez a tíz minn' megmaratt,

lecsipdost'a konyhafalat.

Kokascsibe nincs es közte,

azt a Bodré tépte össze,

másodika kútba fúlott,

harmadikja csak eehullott.

Mivel má' nem tizenhárom,

Illyen olcsójér' kínállom,

S ne bámíszkoggy kósza gyerek,

Fuss anyódhol, oszt' vegye meg,

s ki csak kotorgál a kasba,

a kiscsikó rúgja hasba.

A cukorka-árus

Itt a cukor, krumplicukor,

mit a nyeeved alá gyugol,

szikráddzik a vattacukor,

izzatt markod pöngőt kupor,

veszi angol, veszi német,

inkább vegye a nénémet,

s bocskorszíjj meg deják-abrak,

a méhecskék ráragadnak.

S mindenféle kandírozott

gyümőcscukrok, cukorsípok,

a mazsola meg a dió,

ettű' hízott ee a bíró.

Drazsé meg a karamella,

dagad, mint a Tera melle,

ettű' rekkentik a Dunát,

ettű hizlalják a gúnárt.

Ettű' röfög a kocája,

tizennyóc a malackája,

a kandisznyó rejáugrott,

mee' megett'a kandiszcukrot.

A handlé

Úri nadrág meg a zakó,

illyet hord a váci bakó,

eszt meg horta a biztos úr,

feszített is benn' piszkosúú',

s kockás kabát, allig használt,

slingelt szoknya, slicces nadrág,

ezek meg a gizda Manyi

ee nem táncótt izgalmaji,

ebbe ugrát sárba'-hóba',

sárgaselyem viganóba',

s a fejkendő, a nyakkendő,

 berliner, a na'kkendő,

meg a kalap, meg a nyaksál,

három forint húszat taksáll,

a cejgnadrág, a kanavász,

horgy'a béres, horgy'a kanász.

 neked, fijam vasaatt nadrág,

mit az a jó anyád ad rád,

hogy a se…ed ee ne vásson,

mikó’ csúszkász a pallásonn.

Csak Rózsa Bandi mosolyog

Gyöngysor-olvasó

a halott barát emlékére

1.

Kapar az idő, mint a tyúk,

nehezen érzi jól magát.

Groteszk betonlap rá a múlt.

S minden dolgokban bénaság.

Káré Magdolna bennem él.

Varázsrokkája van neki,

ha jobbra üt, engem vetél,

ha balra, a múltját üti.

… Csak Rózsa Bandi mosolyog.

Tenyerén gyöngysor. Pergeti.

Fiúk? Milyen a „mi-dolog”?

S villáma? Fergetegei?

És – a hegycsúcson, Vác fölött

már elnézzük Naszály felé

a felhőt. Barnák a rögök,

szaglik az áldott szilvalé.

Tán üveghegyen inneni

lólábú metafizikát

villantok ide isteni

éllel, ha kőleves se várt.

Ülj le, Bandi! Ez itt a völgy.

Zománcvörös az égi máz,

a nyúzott akácfa, a tölgy,

a lefutott bordás faház.

Sötét Dobó-kockával játszom.

Várkapitány, a verseid!

„Szarvasagancsnyelű huszonhárom…”

A csontjaim, a csontjaid.

Bandi! Ki merte mondani

a múltnak: „AZ nem én vagyok!”?

Magát jövőnek vallani

vélte. Ki az, ki mosolyog?

… Csak Rózsa Bandi mosolyog,

a fénylő sebre rátakarni

a jó erőt. Szólít e mód,

e  Dózsa-virág Rózsa-Bandi.

E  Dózsa-Rózsa Gandhi-Bandi

egy mezítlábas főguru,

ki úgy tud semmivé maradni,

hogy szétrobban egy háború.

2.

A vers, amit az ember ír,

a láng, amit az ember óv,

tükörarcú, akár a víz,

s az ember szól. És nem motyog.

A láng, amit az ember óv

nem tüzesíthet ránk vasat.

S ha kihúny, villámot lopok.

Parázslik szavad.

Az értő így, vagy úgy, leír…

sebet sebbel takarna el?

Sebbel-lobbal? Hogy lángol a papír,

s majd elhamvadni kell?

Hallgassak? Éljen más a szóval?

De mi emel? Naszály felé visz

a szél. Lángban áll a hegyoldal.

Sit tibi sancta terra levis!

Legyen a föld könnyű neked,

Bandi, az ég nehéz, panaszkodj,

de nem görög mítoszban égett

füstaranysárgára arcod.

Nincs közöm görög istenekben,

nem sas – szesz tépdesi a májam.

Ám a Démon nem ismeretlen,

ha rólam szól hazámban.

Ugyan! A történelmünk érti,

mi az a rejtély Vác fölött,

s hogy  mit takart el a férfi,

miközben betonport köpködött.

(S tudtuk: Istennel egybeérni

a hegycsúcs-száraz tény fölött

csakazértis, mégis megéri,

bár takargassanak ködök.

Hiszen az, aki hegyen él,

csontjait kockára veti,

nem zsigerekből beszél,

az Istent élteti.

S hogy ott a börtön? Lerovom,

hogy Vác fölött az Úr, nem űr,

s leckét ad a ravatalon

Tulp doktor, a tulipánkezű…)

(1995)

E megsuvadt és vízmosásos

E megsuvadt és vízmosásos

parton, merre a rét kifut,

anyám, jókedvű régi május

nyit újra-újra kiskaput.

Gyíkok napoznak fény-homokban,

s a koranyári hő elől

a boglya – szinte beleroppan –

enyhülni zöld árnyékba dől.

Tyúkok röpülnek, szűk taréjuk

sercen s kilobban, mint a láng,

szárnyuk alá árnyéknyi éj fut,

odahagyva a vadcsalánt.

Itt egy hajnali rókanyomban

csengettyűt bont a gyöngyvirág,

s a patak, amin áthajoltam

egy kutyaugatás iránt,

habosan surranó vizekkel

őrzi körül a lépteim,

tudja régtől: „nem bánt, hisz ember,

és nem tud mást, csak félteni.”

Káré Magdolna stilizált halála...

Kezedből kifutottak mind a ráncok,

zsenge levelek hátát beerezték,

Káré Magdolna, kicsike akácos,

topolyaerdő és tavaszi melegség.

Itt, ahol éltél,hosszú szelek járnak,

az ágyások egyenes szélein

szarvait előreböki a málna,

idetipeg egy lengő kankalin.

Saláták jönnek, laza virágok,

s kertek is jönnek, kézen fogott

növény- és embertársulások,

de belőled nem maradtak,

csak ilyen virághasonlatok,

sima nyakú szó, szarvasok bőgése,

fellendülő ág. Rőzseszedő

fény ösvényein merészen

lépdelnek elő

az évszakok agancsos-ágas fejjel,

ők őriznek a szemükben téged,

s én hiába szólítalak, ne menj el,

riadsz, menekülsz, időm el nem éred.

Káré Magdolna

és a Czeizel-képlet

„Tudod, mink ezt így szoktuk, fiam...” –

- mondta paraszt-nagyasszony dédanyám,

s ez pontosabban szólt, mint az, hogy ...„...causa finita*!”

Aztán ...mesélne.

Meleg tenyere éle erre a világra de nagyon ráférne,

hogy átfogja arcát, befonja, vagy legalább

éreztetné vele, mi a jó ,

fejét csóválná, mi ez a dáridó,

hiszen nekünk arra nincsen gyászunk,

hogy azzal valakit megalázzunk.

Jöjj el, jelöld meg a dolgok határait,

mondd meg újra, ez ilyen, az olyan,

„az ott a filozófia, ez meg itt a kukorica,

az ott a zabosbükköny, odébb a kút,

azért van minden, hogy megtanuld,

te csak ne félj, hogy ez apróság, hogy ez jelentéktelen,

azt is gondold el, hány Krisztus függ s hány  kereszten,

látod, ez is, az is ugyanaz.

Bejárjuk a patakpartot, meg az akácos szőke ösvényeit,

de, mondom, fiam, ez a kukorica itt.

Mindennek megvan a helye,

és így vagyunk  vele,

így vagyunk vele valamennyien

Ez itt, látod, a kukorica levele,

vigyázz, később felvérzi a karodat.”

Így beszélt, és láttam,

hogy az imádkozó Hanni tenyere

ugyanúgy  simul  össze, mint a kukorica levele,

s lehet, hogy mise után az én tenyeremre

simul majd így a Hanni tenyere,

és Roza szoknyája  rezeg és Zsuska szoknyája  rezeg,

s a csipkék, a selymek, a lányszagú hullámzó völgyek-hegyek,

és minden mondja magát, és mást is, és ugyanazt mondja,

mindnyájan így vagyunk vele.

Haj, édes dédanyám, vala,

vele.

S leszünk-e? Vele?

Vala?

De jó volna!

Szegény, szegény Káré Mária Magdolna.

* Roma locuta – causa finita, azaz Róma szólt, nincs több vita

Epilógus

Az életből hiányzol.

Sorod véget ért. Ülsz a fák alatt.

Árnyékod átér a világon.

Idekiáltalak.

Mondanám, hogy a kukorica zöldül,

s nem foghatsz kapát lemorzsolt ujjaiddal,

mondanám, hogy a munka most sem könnyű,

s a lehetetlenségbe illansz.

Sírod mellett kardvirágok nőnek,

rózsa, gyökértalpas tulipán –

Fényben megremeg a temetőkert, idehajlik az árvacsalán.

Apró koporsódat

két tehénke olyan lassacskán húzta,

hogy kibámultak a csikók az ólból,

elsírta szemét a búza.

Rád csukhatnám szemem szemfedőjét,

de az életnek idézlek,

sorsodból látom, milyen más a környék,

nagyra tárt egész arcommal nézlek.

1970

Harangok városa

A harangok

pogácsákat szaggatnak a szélből.

Meghajnalodott.

Búzaszínű fény dől

a térre.

Körül megkelnek a dombok.

Mennyi frissen sült kenyér!

Tejfolyók és harangok.

A harangok városában

élt egy ember.

Két bot közt, egy lábon

lendült ki a végtelenbe.

Mint dühös harangnyelv,

kövekbe ütődött a lába.

Az ablakból néztem.

Fák tudják, hogy ez dráma,

csúcsuk meging,

harangoznak a szélben.

Most reggel van.

Kezemben bögre

tátog, leng súlyosan.

Ez a város

a harangok városa.

(1966)

Körtefa

Körtefa bombázta a kertet.

Aranydarazsak

és rigók pereltek

az éggel. Felrobbant a nap.

Répa sortüze fúródott a földbe.

Gyökeret vert a láb.

Kifakult szelek zörögtek.

Füstöltek a fák.

A patakpart, a rét – sár, rom, szilánk,

vérző látvány a fák alatt.

Csillag sírdogált. Zilált

beszéd rezdült, megnyílt  a fogak tárlata.

A tüzeket tudatni? Fortyogva lehulltak, ám az a gyerek

a félelemben sem lett kitanultabb,

csak értelmesebb.

Én voltam. Az ismert helyeken

nem találok menedéket.

Csak azt érthetem,

hogy háborúkkal feleselő háborúk közt élek.

(1966)

Kattog a fény

Kattog a fény. A dombokon

mint orsók, pörögnek a fák,

elfogy a lomb,

így fut tovább

az út a réteken,

hol ökörnyál-huzallal szór az ősz,

és járom ezt a végtelen

mezőt.

Zörögnek az ősz gépei,

erdő vetéli a fényt,

szövőmester értheti,

miért ilyen serény

idő ez. A táj nem embertelen,

a táj ember nélküli,

általam, velem

reményeit szüli.

Hát zölden hajladozz,

búza, őszi vetés, erős

fagybíró kenyérfű.

Havat hoz az idő.

(1966)

Piros alma, körte

Majd átbújok az életen,

ott kert lesz, alma körte,

jön velem a szerelem,

köszönünk az őrnek.

Leülök majd egy kőre ott,

fűvek sétálnak gyenge lábakon,

látom, hogy múlik el minden halott,

szarvasbogár húzza bánatom.

Elgondolom, ami történt,

azt is, ami nem,

az almát és a körtét

a keblembe teszem.

A szerelem épp virágokat tépdel,

dalolgat, s lehet, hogy énrám gondol,

akkor is törődöm minden lépésével,

akkor is vigyázok rá, ha elbarangol.

S hát tenyeremre fektetem az arcom,

lassan a fény rácsokat húz a fákra,

ha látna valaki, azt hinné, alszom,

de nem lesz, aki látna.

(1966)

Öreg Makrait

a szél ütötte meg

Öreg Makrait a szél ütötte meg.

A szél a hegy mögé szökött.

Másnap az istállóba tört be,

és lázadást szított a tehenek között.

A tehenek utána futottak a legelőre,

ott a szél széjjelcsomózta a virágok bugyrát,

a gyümölcsfákat teherbe ejtette,

és más tetteit is tudják.

Barnára égette

az asszonyok karját,

akik ruhát öblögettek

a pataknál.

És megfürdött mezítlenül,

keréknyomon is forrt a víz.

Aranyzöd fejű kacsák között a víz alá merült,

és ölelkezett éggel, fűvel, fával is.

Ott ment el a dűlőúton,

kikericsek és fáradt gallyak mellett,

öreg Makrai hanyatt fekve hunyorgott,

és a tehenek még akkor is legeltek.

(1966)