2014. szeptember 3., szerda

Káré Magda udvara

Felejthetetlen váci piac



Pezsegve hugyozott a az egyik mellékutcán,
dinnyeárus ébredezett a szekérderékban,
prizmákban állt a jonatánalma, a káposzta, a sárgarépa.
Hej, váci piac, állj meg, s te is, gyerekkor, hova futsz már?

A tűzkő-, a gombostű- meg a fakanálárusok,
a perec-, a lepény-, a sósrúd-, a palacsinta-
árus sátorközein mint egy csintalan pacsirta
csapkodok, bolondozom, futkosok,

mintha ennyi volna a teljesség, a világ, a nyár,
mintha ezekből a piros, rga meg ezüst színekből kitelne minden,
mintha nagyanya is élne még, gyerek, s kinek béna viaszarcára se riadsz,

s mintha innen folytatódna bogármorajjal, virágkötegbálákkal a tüzelő határ,
mintha soha nem volna ok elmenni innen,
te hatalmas, te felejthetetlen váci piac!

 
Kiben a mindenség

Juhász Ferencnek

Istenem, a mézes finom rgadinnye illata hajnalban!
Amikor a ponyvákat lehúzzák a gumikerekű kocsikról.
És rézcsengőjét rázva ártatlanul áll egy kiscsi,
A piacon, ahol az élet nagy zajjal van

Emlékeimben is. Ahogyan ezt a mai buszpályaudvart áttöri
a sátrak lobogó rgája, és beszövik, beindázzák
a virágok, a facsemeték, a lombok, a folyondárok:
                                                   a cserépvázák
seregéből előhajló terjeszkedő ágak ezrei,
és tíz- és százezrei, és a margaréta, a tulipán, a rózsa,
                                                                                               a szekfű,
        és csokrokban és nyalábszámra, kötözve, mint a kéve,
jaj, korábban még a pünkösdi rózsa is buckó fejével.

Mind itt van most is, hogy belezendül
a r, a gyönyörű évszakokban élő kisgyerek vére,
aki én voltam. Kiben a mindenség fért el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése