Őszbe hajló ívek

Bartók Béla ménesei

            Jánosi Zoltánnak a

Szétbotozott nemzedékért

Megszólalni könnyedebben,

mint a szóban szörnyedelmem,

s lágyan, mintha nyugodalmam

élne minden újabb dalban.

Vívódni halk hajlatokkal?

Nem vívódni hajlamokkal,

harc-érlelte figurákkal,

csak lélekmély Bach-fugákkal?

S dübörögve, ha a dallam

úgy dübörög fűben-falban,

ágaskodik, fényeskedik,

Bartók Béla ménesei.

Arany - ezüst

  Az Alsósztregovára utazó

Fráter Erzsike képében távozóhoz

Hej, te magadat mutató

gyöngypataki réce,

indigóba borul a tó,

érett öled érce.

Durrogó-brummogó

mackóbőr  se, más se,

csak ez szakad, az őszi hó,

hogy az arcod vésse.

„Na Sztrehovou tágyem...”

Kőszál-asszony ümmget

Terítsen rád ángyom

vagy a húgom inget.

Fejéret-habosat,

gyököd sava sárgát,

világra hogy hasadd

hóhasadnak ágát.

Pörzsike-Erzsike,

csak egy lángot szólj mán,

lesz mejjedbe nyers ige,

te hóttig nyoszolyólyány!

Öledbe, ha hús-iga,

gyufa feje tarló,

szögmezejed aranylik a

hasogató naptól.

Jó volna csak mindigre

élődni-halódni,

szenvedélynek arany-ezüst

nyűgét befogadni.

Mikszáth úr második esküvője

 

Gyapjú száll a tüskefára,

kapd el Bundás, régi szógám,

nekem lett az kitalálva,

mire jó, ha nem látszom már.

Juhpihével, báránypelyhe

szálló ősszel, pipafüsttel –

kerék fordul, térül helybe,

szilva buggyan nehéz üstben.

Őszi köd is itt hömpölyög,

s ha szerelem, idetoppan,

van itt kalap, fej meg könyök,

az vagyok még, aki voltam.

Kisze-báb az Ipolyban

Schéner Mihálynak,

amikor együtt szidtuk

a szotykákat, a pipulákat

meg a sunykókat.

Szemöldökül rakva

sárba fagyott fecske,

bámulhat a napba,

mekeg, mint a kecske.

Feje helye rocska,

hej a haja szöszmöt,

nyávog, mint a macska,

s bírná a gyömöszköt.

Mégis folyton köpköd,

csiga nyakú sárkány, s

zukakutya ördög,

balvégzetű bálvány.

Sokszáz nevét mondjad,

majd nem tud igézni,

bikabocit borjad

szeme aki nézi.

Öreglegény

 

Sugár szava aranysárgán

felvillant  az alkonyatban,

mégsem volt ő aranysárkány,

s győzte borban vagy konyakban.

Reményei rendben voltak,

s attól, kit a hite hintált,

kapott végül egy lágy holdat,

hamuba sült palacsintát.

 

Másnap

                                       P. Mihálynak

Ez a hajnal titkos tücskök

békés takarója,

de a parazsat, a füstöt

két tenyerem óvja.

Szálljon a tűz, haló lángja

virágokba hullan.

Minek ide magos máglya

fölélni a múltam?

Kelyheink ha kiürültek

kormot köp a kályha,

őszbe, sárba-sírba sürget,

de a tavaszt fájja.

Hej, de mégis ropogósan

perdüljön a rondó,

horzsolódjon rózsa torzsa,

májusunkat mondó.

Arcomat majd könyökölöm,

fülig ér a térdem,

vigyor is lesz az örömöm,

vicsor is a bérem.

Bazsalikom

Agyagbarna országomban

bazsalikom nyílik,

mosolyomat gond szántotta

sárig meg a sírig.

S jő kincsőke, selyem-asszony,

gyönggyel, sárarannyal

két csípője vigasztaló

beölelő angyal.

Mintha fácán, ollyá levén

csaliton, mezőben,

ágainak mohos közén

ujjongjak, verődjem.

Most már ködös hajnal fogad,

bazsalikom harsog,

bontják-rontják országomat

haragvó harangok.

Diszkó

Diszkre-hopszra, lélek rossza,

éjszak hosszat sürög-pörög,

öklös markát dagonyozza

piros szoknyás lába között.

Nem is ő az, csak a mámor,

mely rángatta, ostorozta,

búgatta, forgatta, végül

kilökte, mint üres arcot.

Rock ballada

Röpített, mint görcsös-gacsos

hullott vakolatú

téglafali mítosz,

s vállamban a tatoo –

Kigörcsölt sarkai

arcomat ha érik,

síkmosolya angyali,

hóplakát a térdig.

Meztelen a szégyen,

tipegő, ragacsos,

szakadt hirdetményen,

ráfut a villamos.

Csak egy pillanatra

ismertem az arcod.

S bondítsak miatta

lélekszót, harangot?

Pokolfa

(allegória)

l.

Nincs vállamon kaszanyél,

se ásó-, se kapanyél,

mikor jutok haza már,

sűrű erdő hazavár.

Nincs vállamon kapanyél,

mikor jutok haza én?

Ásóm, kapám, se kaszám,

engem csak a csuda vár.

Engem csak a csuda vár,

nincs vállamon kaszanyél,

szegénylegény vagyok én,

sűrű erdő a hazám.

 

2.

Messzi földi babérfa !

Mért szült engem paraszt-anya?

Beléd halok babérfa.

Két ágad közt akasztanak.

Mért szült engem paraszt-anya?

zsivány vagyok, te szép fa,

magyar vagyok, betyár vagyok,

beléd halok, babérfa.

Bitang vagyok, felkötnek ott,

három napig elkorhadok,

negyednapon kézenfognak,

vijjoghatnak betyárdalok.

Három napig elkorhadok,

költő vagyok, beléhalok,

kézen engem sosem fognak,

belédöglök, hogy én vagyok.

3.

Te rab-leány, kun leány !

Hun nem leány? Hun leány ?

Fonnyadt gazdád az a nyamvadt

basibozuk veterán?

Székely leány, úz leány,

orgonafát húzz reám,

híjjad ide lánypajtásid,

s megleszünk az esztenán.

Vót egy babám, cigánlány,

hevertünk az esztenán,

forró csöcsét számba nyomta,

nesze, gádzsó, szídd ki mán!

Hejj, te szőke cigánlány!

Zöldell a rozs, puha mán,

punád alá hadd teríjjem

földig szőrű su-subám.

Te vagy, akit szeretek,

mingyá’ belégebedek,

azé’ jáccnak szívemmel a-

zördögök meg egerek.

 

4.

Jajj, Pokolfa, Pokolfa,

vinnél engem pokolra.

Mért kellek én, mért lettem én

vénen beléd bomolva?

Feketenyár fehér fa,

habzó meggyfa, fehér fa,

lennél inkább, lennél inkább

lánggal égő babérfa !

Jajj, de lábam letér a-

zigaz útról, fehér fa,

esőharmat sírjon fölém,

borulj fölém, te szép fa.

Bolondmalom

Sanyi bácsi postagalambja.

 (A Csalimese nyomán,

„a malom elment eprészni”.)

l.

Eprész-malom a horhoson,

egyrészt nagyon korosodom,

másrészt békám ugráltatom,

ne lépj, hékám, búvár-malom.

Kisbékámat ugráltatom,

ne zavargászd, búvár-malom,

egyrészt én is búvárkodtam,

másrészt mégis gúnárkodtam.

Korosodom, kórósodom,

nem jó nekem a horhoson,

ott kószált az atyám lelke,

de valaki elemelte.

Jobb nekem az e m e l e t e n

lelkemet ha emelgetem,

dú-dá-dúmat dúdolgatom,

gyöngyöskémet búbolgatom.

2.

Lapát lappog a víz alatt,

jaj, de régen nem láttalak,

galambdúcom dúcolgatnám,

inge-blúzod gombolgatnám.

Korosodom, kórósodom.

Lenne jobb má’ a horhoson?

Kószált ott az apám lelke?

Vagy valaki fölemelte?

Glú-glú-glú-glú, galambocskám,

sötét mohám, galambpostám,

míg az időd el-glú-glúzod,

kalandos az inge-blúzod.