Emlékezet óta

Menj végig egyszer a szülőfalumban a márvány sírkövek között, ahol az erős lépésű asszonyok virágot és örömöt varázsolnak még a temetőben is – mert velünk vannak ők, akik elmentek, és tudják nagyon, hogy sírhantjukat ápolni, vizet hozni az élő virágokra itt emberemlékezet óta épp’ olyan szokás, mint vasárnap templomba menni, hallgatni a békés szavakat, s megpihenni a templompadokra támaszkodva, ahol az imakönyvek ott várnak, mindenki ott őrzi, mert itt nem szoktak lopni, s nézd meg a gyermekeket mise közben, a két-három éves kislány-virágokat, akik fel-le szaladgálnak, node szájukra csendet jelző ujjacskáikat illesztik, ami közben szól az ige, vagy az asszonykórus dalra kezd. Aztán? Ülj le a templomkertben egy kőre és gondold el, hogy mire is vagy te!

Élvező lelkünk

(reggel)

Honnan tudnád, melyik felem

győz itt veled, ha győz velem?

Csak azt tudom, nem ellenem,

s nem ellened, mert énvelem.

(bár nélküled sem.) Bár veled

néha, mintha ellened.

S nem ellened. Csak úgy velem,

mintha minden életem.

(délben)

Melyik feled, melyik felem

találta ki a szerelem

erős kötésű, végtelen

játékában, hogy légy velem?

Az nem volt csak az értelem,

hisz nem lehetne értenem.

Tán lehetett a jobb felem?

Titokba fordult érdemem?

(este)

Honnan tudod, melyik feled? –

Fölizgult lélekhelyzetek.

Sötét jóságom? Birtokod?

Melyet nem tudni nincs jogod.

Vagy élvezően védtelen

csended mélyén a végtelen?

Mely rámborul vagy elterül?

kéjes méltóvá kényszerül?

(éjszaka)

Az is lehet, hogy énvelem

nem győz, csupán, ki védtelen,

ahogy remél, reménytelen,

de ragaszkodni kénytelen,

hogy ne lehessen nélkülem

és titokban sem kívülem,

aki oly bűntelen terem,

ijedten és önkénytelen.

Mint ahogyan…

Mint ahogyan a patak partján

szomját oltó őz megáll, körülnéz, iszik, lép,

a bokrok mögé szökken,

pedig a helyére, ahol állt,

nem törekszik más vad,

vadmacska mancsa se csap,

róka oda nem ódalog,

távoli erdőből nem indul toportyán,

sem akkor, sem máskor, és a haloványkék

időközökben sem ígér tusát semmi, se halált,

ilyennek látlak,

máskor az érzékek türelmetlen-gyors parancsa

izgalomerdőt mond, iramoltat, mielőtt még

valami a hálójába fog, leírni sem tudom,

azt, amit a mozdulat tud,

és nem tudja más, csak a mozdulat,

amint az ösztön tudatlanja

úgy úszik el messze, mintha nem is értem, miért,

hogy torkán vérgyöngysor buzog,

s mint idegenre lép a megművelhető talajra.

(az alma…)

Mint ahogyan  ősszel az alma, télen a hógolyó

boldog marokba gömbölyül, s mint ahogyan

a tavaszi szél szít szerelmes színt a szóban,

én belül voltam valamin, de legbelül,

de úgy, hogy nem tudtam, hogy voltam.

…Ami mostmár hihetetlen.

Bogár a nyár, begyűri potrohát,

szétkócolhatatlan haj száll, mint az évszakok nyugalma,

és igazabb a vackor íz.

(És hallgatok, mint akit megütöttek.)

(két fej…)

Mint ahogyan két fej összehajol,

csillámló füvek zengenek,

zsibong a boly,

rá kis ágat tesznek keresztbe, nézik,

hogyan tolong, próbál, áll meg, s tovább halad,

keres, néz, szimatol,

külön-külön, de együtt sereg,

mint egy maroknyi fény,

s kit ujjadon futtatsz, kit csak figyelsz,

el is felejted őket,

mégis törődsz mindegyikkel,

azt, hiszem, hogy én

így vagyok veled,

mint eleven tekintet,

s hogy nem is tudom, melyik vagy te

és én melyik vagyok, hogy te zsibongsz,

tolongsz, megállsz, szaladsz,

vagy én kutakodom,

vagy nem is,

de látnak minket?

Mint ahogyan két fej összehajol,

ki talált ki, vagy kik találtak ki minket,

hogy lehet ilyen összekapcsolódó két tekintet,

mintha még soha, sehol, semmikor…?

(az egészséges tölgyfa…)

Mint ahogyan  az egészséges tölgyfa  oldalán

a taplógombák évről-évre egyazon helyen teremnek,

mint ahogyan egykor, azelőtt, rég állt itt az a lány,

először őt ismerem föl benned,

s mintha valami a jóra téved,

hiszen ő is lehetett volna ez,

de ő más, érzékenyebb történet,

vérzékeny, oldva, mentve, feloldva,

mégis felfoghatatlan és kigondolhatatlan,

hogy igaz legyen,

te nem sokkal később, valóságos alakban

állsz ezen a helyen, az ő helyére

és a te helyedre léptél, nem töltöd be

hűlt nőstényillata helyét,

csak engem, s velem  a fát, akit még ki sem döntöttek,

így történetét.

Öröklétem

Bárcsak ölelne, sóváran kívánna,

akarna hozzám szorulni, vágyamhoz símulni,

akarna fogadni büszkén egy éjfélen túli

álomban két combja közti katlanába.

Ringatna lassan, s táplálna magával,

az ölén át, a száján át, a csókján át a nedvek

vallomásával, „ne félj, nagyon szeretlek,

szabad légy, mint a hajnali madárdal”.

A nap most épp vöröslik.Omló ködből

forog elő, mint rég a melle dombja

buggyant kezembe… Mibe kapaszkodnám

ha nem belé? Ki sejtelmeim álmában dörömbölt,

aszonyszagát a reggelekbe ontva.

Ő  újjászül majd akkor is, ha végképp nem vagyok már.

Délidő-harangszó

A délidő, a délidő-harangszó

savas esőkkel is kiirthatatlan –

Itt  a dús lomb szőtte aljban

boldog minden, mintha nem haragszom.

Csak emésztődjenek mérgező eszközei, tárgyai

egy pusztítást teremtő szabadságnak,

mely ma is  rámcsap.

Tisztább  az érett trágya is.

Csak hajnalokká élni,

s csak távol dél és délidő-harangszó,

s csak türelem, csak türelem, csak tűrve, csak –

hogy elbitangolt képzetét,

felsistergő érzetét

kialudni élje. Műanyag.

Lamenta

Ecetfa nő a sírodon,

hozzád beszélek, míg rovom

a temetői kört, a nyár

elmegy, s megjön megint a sár,

miből lettünk, ha így igaz,

s azzá kell lennünk, nem vigasz,

s hogy a cipőmön hordalak,

nem megaláz, de hódolat

az anyagnak,  hogy rámtapad

így lelkesülve általad,

és úgy érzem, a föld alól

még mindig hozzám tartozol,

s hogy végül én is sár leszek,

mégis az lesz az élvezet,

mint sejtjeinkből egykoron,

 terem megint? Nem is tudom…

Akit teremtél, elhagyod,

hamutartódra csillagok

hiába ülnek, fáj neki,

a csillagok a könnyei.

Hogy nem vagy itt, rossz nékem is,

az ember gyarló, végre is,

hogy elszakadtunk, mielőtt

még gondoltuk a temetőt,

s hogy mégis összetartozott

a sorsunk, életet hozott,

s a gyermeked vonásai

hajad, a vállad másai,

S hogy nálad járt, arról beszél,

a téglafalról túl a tél

tán besodort egy kis magot,

mely apró ecetfát fogott.

Így, lásd meg, eztán összetart

az ecetfa, a megkavart

időben így vagy itt velünk,

és hárman együtt nevetünk,

mint amikor a karomon

ült a kislányom  és nagyon

szorosan, egymást fogva át

tipeg-topogtunk, kis család.

Ez volt a játékunk, ami

nekem a minden volt, mai

ésszel is így, s hogy visz tovább,  

közhely, kislányok és anyák,

az anyákból a nagymamák,

s ez így és így és megy tovább,

s hogy arcuk mégis felragyog,

nem úgy, mint könnyes csillagok,

hanem lélegző arc, beszéd,

ki érzi élő fű neszét

s az ecetfáét, azt amit,

nehéz nekem kimondani,

hiszen nekem se lesz tovább,

ki almafák meg körtefák

varázslatában éltem itt,

s most egy ecetfa élteti,

hogy lesz, ahol, ha porra hül,

a hamvad, s hamvam elvegyül...

Még meg kell fogannod nekem

az ellenkező életem,

Ott sárból készült bútorok,

és sárszoba és sárborok,

és sárvendég és sármosoly,

mely hamvasszürkén áramol,

mint régi filmkockán az arcod

amint húnyt szemmel fénybe tartod,

s az akkor volt időbe hív

a negatív, a negatív.

S meg kell fogannod sárfiam,

Hisz így vagyunk mindannyian

apák, hogy fiam is legyen

és kislányom, az életem.

Meg kell fogannod sárbafúlt

őszömön túl egy sárfiút

ki sárkolonccal jár, nehéz

a lépte, földig csüng a kéz,

akár a mélyi mélyidők

őserdejében arcba nőtt

szőrzettel, amint megrian

a sárfiam, a sárfiam.

Majd sötét éjjel összetett

kezekkel kell, hogy kérjelek,

e forgatagban, hol feszes

szájam fölött az ősz neszez.

Fogannod kell a sárba

últ sorson túl a sárfiút,

vigyázza ő a gyermekem,

ki mindig nem lehet velem.

Mert embersorsok közt lobog,

szava, akár a doktorok,

s velem is elfeledteti,

hogy a magány jut neki.

Hogy nincs testvér ki védené,

s mikor a nap már végetér,

ül az erkélyen, messzenéz:

„Hogyan is van ez az egész?”

(Lám-lám, lamenta lett e vers,

képzelgés, hogy még rámnevetsz,

e forgatagban, hol a sár

mindent mindent földarál.

Ősszel születtél, Mérleget

mondott a jel, s még féltelek,

mint ajándék-forradalom,

malomidő, időmalom.)

(Erika halála után)

Levél Radnóti Miklóshoz

Régen volt születésnapodon, Radnóti Miklós,

klasszikus mércében  írok a tiszteletedre,

ki tudtad, a férfit a nőhöz a mindent bíró vágy viszi el.

A szót próbálgatom egyre, a hószín léptű

békéről,ugye, Afrodité ő? S néked köszönhetem,

mint azt Balassi Bálintnak,

hogy édes hazám.

Enyhe szavaddal e kis Magyarországon,

lelki bátyám,

széjjeltekintve sok elhagyott asszonyt látok,

s édesapát nem ismerő

kisgyereket.

Féléletűek.

                S majd ezt örökítik

ők is.A teljességet igérő apáknak

szégyen-stigma a szemük fölött.

...És szólhatnak istenek, ősök, vallások...

hitek. Nincs más, nincs más jövő,

mint ez a legszebb szándékában előre megalázott

és mégis szerelem.

Sűrű, őrületes

Tudta, hogy én vagyok az. Ott ült velem szemben a kisvendéglőben, ahová hívtam, s ahol találkoztunk már-már néhányszor az utóbbi időben is. Régen gyakrabban. S ezek az újabb, ezek a féltalálkozások? Van a pillantásoknak olyan rezdülésnyi villanása, azt úgy szokták mondani, hogy elkapni a tekintetét, de nem, ez nem az mégsem, inkább úgy mondom, hogy valósággal rámsült a nézése, ez a nézés az egész testét átjárta előbb, majd rajtam volt, rajtam égett, mint forró anyag, ami sisteregve, süvöltve ökögött, bugygott, dőlt rám. A nézése.

Mint a főzött édes mák, a kinyújtott laptésztába vágyó mák, hogy betakarózni, hogy belül lenni, hogy akkor jó, jó és megint jó és jó és jó. Megint.

Mégis inkább a nehéz bodzalekvár olyan, olyan ez, ilyen ez, ahogyan ízlelődik,és az is, amikor augusztusi langyos eső szalad át a szekérkeréknyom-úton,középütt is bokáig ér a fű, és valami teremtés utáni pillanat tündöklete, szaga, illata van ott, a mindent felejtő időé, amikor ő az érett sötét fürtöket moncsolja, nyomja, tépi, csavargatja, nyelvét kicsit kidugva élvez a játékban, és amint kacagva csöpögteti, facsarja, csorgatná inkább, mellemre, arcomra hullatja, folyatná, pöttyögteti a fanyar bodzalevet, hatalmasan gyönyörű a kis sikolyaival, és amint kicsiklandja nyelve hegyét, nekem is mozdul, és mázolja, maszatolja, simítja, tenyerével lapsogatja, pepecseli magára, a körmei fél- holdjai indigóélénk színűek, és kacag, és néz, és csücsörített szájjal közel hajol, mondja a nevemet, és a fejét hátra hajtva belekiabál az eső mosta égbe:

– Jóska, Joske, Joskele…

Most valahogyan lejjebb volt az arca, a feje, amint az asztal fölött szembenézett rám ez az antracit szép hallgatagság. Nem a friss készület esett jól, nem az, hogy leadott a súlyából, s ettől feketemária-füstzománc-arany lett. Erős kötésű válla, tenyerembe kívánkozó vádlija, az a sündörgő csípő, amely most nyugodt, és a dacoló csecsrózsái, az a duzzogó önkínálás, nem az, nem az. Hanem az, hogy éreztem, közben is állandóan nekem volt. Hogy készítette magát, akkor is, ha elküldtem, mert elküldtem, keressen egy barbár és kitartó fiútestet helyettem, hiszen én nem tudom annyira legyűrni őt, szinte alázni, amennyire nem volna ellenére az érzékeinek.

Bár… hiszen van a játéknak olyan lehetősége is, amikor a szorosra zárt érzékek ellenszegülnek… minek, mivel szegülnek szembe? Ezzel az egész lassan lejtett körforgásra-csiszolódásra rendelt mindenséggel, ez, ez a különös kéjű felülemelkedettség, felülség, ez a kiszállás a pulzáló anyag öntörvényt-sürgető szokásából, a lenézett – de nem megvetett – magunkszokása  fölé emelkedés, mint a vasvödör-kristálykútmély eltökélt és üdítően felelőtlen – mert rettenthetetlen – elmélyedése… és feltör és megjelenik az érintetlenrzék-mező a mi számunkra, nekünk, akik ismerjük egymást mindenestül, az eddig nem érintett érzékfelületek jövőjét együtt próbáljuk, nem tudom, valami hócsillaghersegés vagy síkos flanelsál-hullámzó-butára-lakottság vagy… mégiscsak inkább az a kéngőz-csodazamatú enyhület…?

Tudta, hogy én voltam az. Ha egyszer átlépünk egy határt és tudván tudjuk, mit cselekedtünk, jó és helyes számot vetni a helyzetünkkel, a magunk létrehozta állapot bensőséges idegenségével, a belülről kifelé, a gömbtükörbelsőből kifelé az üvegre-tapasztottság némasikolyos irgalom-remélésével, a meleg torz arcunkat értő és empatizáló – de a meg-nem-engedéssel együtt sem elutasító – magunkat-tudással. Ez így meditálandó.

Mármost az, hogy milyen volt a nyakába omló hajfürtök illatízes és dús nekem-adódása, amikor én akarva és nagyon szándékosan engedtem annak a belőle sugárzó jónak, a jobbtenyérrel arcát tartva – szemből, mint egy érhálós gyümölcsöt – és másik kezemmel a vállának az érző szívén nyugodva a nyak-váll felborzolódó gödrébe csúsztam a szájammal, s nedvesen és sokáig emtetve jártam-járogattam a hajlaton, baltenyerem később a gerincére csúszott és egészen a vesék fölött visszahullámzóan fogadta a mozdulatot, mert az én mozdulatom volt az, és nem akartam abbahagyni ezt a közelséget, mert ő volt az, ámde mégis valahogyan fájóan simult ki belőlem, mikor a kettőnk hűvös örömei után voltunk.

Moll, húsvét környéki fodros szél-szellő volt, és láttam őt, amint a kerthelyiségbe-kiültünk-rácsléces-vendéglőiszéknek a zöld repecskeit kaparássza a kirajzolódó combja mellett a lefeléordítotttenyérrelösszetartozó-mutatóujjával.Mondtam,te,én belédőrülök.

Nagyon szégyelltem magam. Hogy magamat megveretve – és őt magammal oda elhívottan – is akartam ezt az egészet, és aztán, hogy visszalopakodtam, tudtam, ennek híjján nem lett volna a gyönyör, amit neki is kínáltam, és ő engedelmesen jött velem, hogy kimenjünk, hogy – bármilyen ostobán hangzik is –, hogy ide… mint valami húsvét közeli szellős falusi kocsmaudvarra, ahol van aztán tulipánkehely meg minden, és hogy kortyolt a vörösborból, és ha elsőre tudatosítottam volna magamban, hogy úgyis visszajövünk, akkor nem is ért volna semmit az egész, ez a méretlen szilajság, amivel mentem. És a szégyenemet csak tetőzte, hogy unatkozva, beleegyezően és fáradtan tudtam, olyan kiábrándító, hogy semmi másért nem jöhetek vissza, mert igazából ő várt a visszaóvakodásomra, és óvó kezet nyújt, mert soha igazán nem is jött el velem…

S most ott ült és tudta, hogy én voltam az.

Tudta jól, hogy én törtem be oda. És hiába szórtam szét újságokat… kiborítottam a ceruzás tálcát, a szőnyeget is elrángattam, föllöktem pár széket, tudta, persze, az első pillantásra.

Nem hiányzott a vitrinből az arany pecsétgyűrű, amit visszaadtam, ott őrizte aztán, hogy az apja után átvette az orvosi rendelő munkarendjét, a helyiséget, a bútorokat, mindent. Nem hiányzott az a színarany felmeredő falloszú kis ördögfigura sem, amit ő kapott tőlem, azt sem vittem el. („Úgyis visszajössz majd egyszer a gyűrűért” És a tenyerén taksálgatta, keserű mosoly.)

Hogy a pénz sem hiányzott, ez már okozott egy kis fejtörést a számára, hiszen a pénzzel az általa elképzelt célomat is könnyeden elérhettem volna, de aztán – kis ámulattal –, gondolom, rájött, hogy miről van szó.

Jólesett eljátszanom a képzettel, amint mutatóujját a szája közepére illeszti a kis csodálkozás közben (néha csókot is így intett nekem, mondtam, ne, olyan kurvás…)  áll a rendelőszoba nagy fehér csempeköves közepén, enyhén ütögeti a száját, valami belső mosoly is…mély elégültség, a közhely felfedezéséből adódó enyhe undora, pisszenéssel kísért ellankadása, s egy perc alatt megvilágosodott előtte, mielőtt még felhívta volna a nyomozó figyelmét.

Azt hallottam egyszer, hogy egy visszahódított szerető nem tudott addig megnyugodni, míg a fiú újra meg nem pofozta, mint akkor, amikor féltékenyen elzavarta, újra meg nem pofozta és utána tette magáévá a lányt. Akkor érzett kielégülést és szerelmet. Hiába volt a virágcsokor, a szalagos bonbon- doboz, mi más, a gyengéd újraudvarlás, a bizonykodás, hogy közben is… azóta is csak… Anekdotának érdekes.

„Nézze, a nyomokat nem tapostam el, semmihez nem nyúlok, de az író- asztal jobb felső fiókja szerintem üres. Nézték már?”

Mondta azt is a nyomozónak, hogy szerinte a receptekért tört be a… ugyan- is az apja előre megírta a recepteket, lepecsételte, alá is írta, ő pedig az édesapja nemrégi halála óta is ott őrizte azokat a – nyugtatókat, altatókat, barbiturákat rendelő – recepteket. Valami kegyelet tartotta vissza, hogy ki- dobja őket. Aztán észrevette, hogy van olyan is, amin csak a drogot kéri apja kézírása, de nincs aláírva, nézegette ezt egy kicsit akkor, majd aláírta az ő saját lánynevével, amit az esküvő után is megőrzött, a betűi is hasonlítanak apja betűihez, a kis f felső szára éppen úgy hurkolódik, mint apjánál, rányomta pecsétjét is, visszarakta a megírt receptek közé. Akadt olyan is, amit már nem rendelnek, ezeket sem dobta a kosárba. Igaz, amikor a nyomozó telefonált neki, hogy :”Asszonyom, betörtek az éjjel a rendelőjébe, kérem, jöjjön ide, megnézni, mi hiányzik” – azonnal mozdult benne a gyanú, hiszen az utóbbi idő- ben a kollégáinál gyakran előfordult, hogy szenvedélybetegek betörtek orvosi receptekért, igen, a jó öreg doktorbácsihoz – némelyikük alig túl a harmincon – aki felügyeli őket, adagolja az éltetőt, aki szóval tartja őket,amikor nagy körre ülnek össze, beszél nekik vígasztalót, festi a jövőt, a mindenkire váró boldogságot, miközben ők a hamarosan érezhető zsigeri boldogság ígéretére szomjazva hallgatnak toporgó türelmetlenséggel, végig kell ülni, aztán jön az áhított recept, lehet vele szaladni a gyógyszertárba… igaz, igaz, mindjárt volt ilyen gyanúja.

„Asszonyom, nem hiányzik érték?” „Mondom, hogy a kollégáim…” „Értsen meg – s halkan megérintette a doktornő kecses könyökét – nekem konkrét bizonyítékok kellenek. Mindenütt vettünk ujjlenyomatokat, nyugodtan mozoghat, már az íróasztalt is dokumentáltuk. A feltevésével pillanatnyilag nem tudok mit kezdene. Megbocsát?”

A nyomozó aztán a fotóst instruálgatta a másik szobában, ő pedig odalépett a fiókhoz. Tényleg üres volt.

Finoman, nyugodtan, gumikesztyűben, nylonzacskóval a cipőn, nem erőszakos zártöréssel, hanem nyom nélkül, ahogyan szoktam, ahogyan eltűntem az életéből is.

S most azt mondja, hogy azt gondolta eleinte: öngyilkos lettem. Nem lettem.

No, igen. Nem lettem. Micsoda segget tud fordítani az embernek az, hogy van egy szakaszhatár, egy pont. A teljes értelem a pont előtti és a pont utáni rész összeolvasásával alakul ki. Ha közéjük kerül a pont, a szakaszhatár, akkor a második rész már nem azt mondja, hogy nem lettem öngyilkos, hanem – függetlenül az előzménytől, az „előzménytől”, azt, hogy… nem lettem. Hogy nem vagyok. Múltidőbe visszagörbült jövő.

Ezért nem volt jó elvennem a szájamat is a nyakából, mert akkor van egy szakasz, egy pont, eddig, és ne… ha valamit egyszer már nem lehet folytatni, akkor… akkor…? Mi van azzal, ami nem lett? Ami nem lesz? Doktorok, okosok, tudósok, mi lesz azzal, aki nem lesz? Nem rólam van szó. Én – vagyok.

Tudta, hogy az apja naplójáért törtem be. Ott őrizte a receptek alatt. S tudta azt is, persze, hogy tudta: el akarom venni őt az apjától. Az apjától akarom elvenni. A napló titkának, titkainak ismeretében, birtokában akarom elvenni őt az apja, igen, az apja módszereitől. A módszereitől.

Tudta. Hogy el akarom venni őt. A drogambulancia nyomorultjait módszeresen életre éltető, életre hitető!!! sarlatánságtól, az apja sarlatán gyakorlatának a követésétől, a folytatásától. S ez már szakmai vita.

A drogot birtokoló – a hatalom. Annak kis adagjaival folyik az egész, abból juttat.

És az apja drogos volt. A drogvígasz sarlatánja? És ő tudja, hogy el kell őt venni tőle valakinek, a drogvígasz módszerétől, hitétől, gyakorlatától. Valakinek. Itt ül szemben. Nem tehet mást.

Azt hiszem, hogy a dolgok nem elmúlnak, hanem mintegy félretevődnek, tétetnek, s vannak akkor is. Nincs róluk szó. Ideig. Pihentetőleg.

Az meg kész röhej, hogy én az apja pozícióját rohamoznám itt. Hogy azt a hatalmat akarom, amit ő gyakorolt? S amennyiben maga is drogos volt, azt adta az embereknek is, amit ő él. Mondván: „egyétek és vegyétek…”… Ehhh! A krisztusi jó, amely önmagát adja, bizonyságául a jónak, a jó hitetésének, a „veletek én is” – meggyőzőnek gondolt – módjának, ez a jó, biztos, hogy ez a jó szeretet?

Nincsen egy máshonnan veendő? Nem lehetne másból is megújulni, mint csak belülről? Hiszen – ha felteszem, hogy én kívül vagyok – abban a gömbtükörben, amely a belül lévőt magának visszatükrözi, vajjon neki ugyanolyan eltorzult arcot mutat, mint amit én innen kívülről látok? Ez a tanú-azonosító-más-szobából-ablak-onnan-tükör nekem ide eltorzult arcú kétségbesettnek mutatja őt. Annak az elélvezés előtti arcgörcsnek az aranyzuhatag gyönyörét ígérő végső szent kín? A meghalás-közeli-elfulladásban, az agyérgörcsöt közelítő féktelen odaadódásban, a legmélyebbre facsaró kéjokozásban?

Nem is igaz, hogy drogos volt az apja. A naplóban sem utal rá semmi. S attól most igazabb a jósága, a „belül lévőknek”, az érintetteknek, a tőle külön lévőknek nyújtott külső jó? Attól most igazabb?

És ő? Ő az apja nyomán… csak még nem látom meg rajta? Azt hívén, hogy az apja drogozott, s már ő is? Elindult az úton, amíg nem voltam vele? Azt hiszi, hogy apja a betegeivel együtt élte a jót, s most ő is ugyanezt teszi? Velük. Magával is? Ez a hagyományozás, ugye, az úgynevezett történetiség, hogy úgy mondjam. S ha nem küldtem volna el magamtól? Miért küldtem el? Bármilyen őrületes is, azért, hogy megtudjam, egy fiatalabb más be tudja-e tölteni annyira, hogy utána nem kellek neki. Féltékenységből zavarni el azt, akit sze- retünk? Azért tenni őt kívül?

„… nem fog a macska egyszerre kinn s benn…” Persze, de akkor hogyan kell a kinn után visszahívni? Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba…!

S hát az ember, a teremtés koronája sem más végeredményben, mint az anyja csecsbimbóján a védett bőrzsákban cuclizó kengurubébi?

A költő unokatestvére – nem volt művész Hiába volt kiváló orvos, kiváló zeneesztéta, zenét is szerzett, volt kiváló novellista. Azért, mert nemcsak kipróbálta magán, hanem gyakorolta is a drogot. Mondván, hogy tudja, hol a határ. Végülis nem tudta. Csáth Géza a féltékenységről bizonyára többet tudott, mint a drogról. Lehet, én tudok többet a féltékenységről.

Mert én a szerelmesem elgyötört kínarcát magamra vettem. Drog nélkül. S most itt vagyok a feloldódás előtti végső fintorban. A fintorig eljutok. Igen kemény testgyakorlatokkal kínzom magam. S még mindig nem vagyok elég kemény.

Eléggé antracit. Azt hiszem, hogy a hallgatásnál igazabbat nem tudnak egymásnak nyújtani azok, akik szeretik egymást.

Puma és kockakő

A puhaléptűek,

                      a nyers nyershúsevők!

 A pumaléptűek!

                               A nagyverők!

                              Node... Rökk!!!

(Mármint Szilárd, mint az utca)

A sorompónál

Csoóri Sándornak

Az útelágazás torkában egyik oldalt sorompó van,

és afféle szokásosan mély keréknyomsáv, közepén fűvonulat, de a másik ág is, amelyet szabadon hagytak, s járható is, ugyanolyan keréknyomsávos, hiszen mondom.

Először azt akartam mondani,

hogy én itt minden gond nélkül szoktam menni a völgyhöz,

de az a fiú csak cöccögött a szájával, s közben cigarettát szívott, milyen érdekes, hogy egyszerre tudta csinálni.

Előttem  volt az almáskert, habzott a gyönyörűség májusában, olyan jó volt,hogy még magamtól is óvtam igazán, így hát csakazértis a völgy felé tettem pár lépést,

a kutyák elég szépek voltak, de nem azért mondom.

Kívülről jó ez

Betörő esőroham, éjszakában hirdető esőcseppsorozat

és mezőszag is-is mondhatja ezt a margarétás falut,

ahol bíbor bogyóját lóhere lengeti, méhek zsonganak minden zápor elvonultával.

Kívülről jó ez a pincesor, a rakott kőgádor

még bent is domborítja – persze fordítva – mégis lehajtott fejjel szoktunk járni a hordók között, vigyázva, nohát nem iszunk máshol se.

Halat elég gyakran fognak horoggal úgy este felé,

olyankor van ez, amikor a labdarúgócsapatunknak sikerült megint megőrizni legalább egy pontot, vagyis vasárnapokon, mert a molyhos alkonyatban is van öröm,

                                     amit összeszedhet magának az ember.

A gyöngyösök bemutatása

Utassy Jóskának

Mintha vödör merülne alá,

a nagy akácfa előrehajol, szájjal issza

ezt a beléömlő alkonyatot, gyöngytyúkok csevegnek a fűben, majd fokról-fokra fölricsajozódnak – akár egy gőzmozdony,

olyan zakatolással robognak át a réten.

Ni, a kis gyöngytyúkok, a jelentéktelen

madárka: leginkább egy maroknyi óvásba

férnek, a fürge fürjnél nem nagyobbak,

tollasan a száraz fűbe rejtőznek, csapatostul vonulgatnak, belülről izgatódnak,

persze tavasztól őszig

tucatból tízet is elvisz a héja.

De az akácfa úgy bukik előre a szélben,

mintha láncoskút vödre inná a szürkéllő időt,

magába menekítve a gyöngyösöket,

s úgy tartja a szóbeszéd is,

hogy elmenekülnek a házból a patkányok

a gyöngyösök elől.

Az érlelődő délután villanásai

Szikrázó fénycsokrai voltak, mezőnyi

sávjai, erdőidéző lángjai, nyers

kristályözönlései, zuhatagai –

Ma már az érlelődő  délután:

motozó tekintet a harmatos meggy-

üveggyöngy roskadó fa lombjaiban,

nyugatnak húzó felhők lassú iramát

is szemmel követő gyarapodás,

szóval, ez itt a befelé töltődő idő,

így nyár közepén, amikor az égbe akasztott kaszákat

már ismét kézbe vették,a rügy odamozdul

a marokba és harsányan

dől villanások alá táblákban a búza –

Ilyen napot! Az áthajló

éledezést ilyen meghaláson túlra,

megtorpanásnyi délből szakított pihenő múltán szótlansággal kísért harsogást,

ezt a délutánt én akartam.

Alapszavaink égi portája