Jegyzetek

Szarnyu-atér

Dalmahodó tájakon

a Világügyelő* az úr.

Õ a magyar-vogul isten.

Szarnyu-atér

eget és földet teremtő

Nurin Teremnek ő – kedves fia.

Aranyfejedelem.

Õ parancsol Hadistennek.

Õ parancsol Betegségistennek.

Õ parancsol erdő

és vad Vigyázójának is.

Õ parancsol.

Hegyek és munkaeszközök

Teremtőjének is ő parancsol.

Szarnyu-atér.

A Teremtő Aranyfejedelem.

Arany.

Arany.

(Az álmodó álma)

Jobboldalról előttem,

talpam alól bal szememhez,

majd azon túl a koponyámat

félkörben átölelve fut,

aztán a jobb halántékomnál oldalt

halad egy élő vonal, körspirált rajzol,

maga fölött sokszorozza

magát, és ez a hűs,

opálos fényű, kábelhez hasonló,

rugózó hálózatos idom

szellős csatornaként

húz, húz fölfelé.

Héjakútmácsonya

Én azt mondom, hogy nem csúnya

fickó héjakútmácsonya.

Mint elátkozott gyom, szikár szabadlegény,

amint itt lengedez az országút felén.

Lám, szűk gallérja épp’ olyan szoros,

mint régen fönn a széllel mámoros

bokázó kedvű cimborák nyakán

a vármegyék kenderkötél-hurokja volt talán.

Azért ő rá se ránt, hogy itt a régi csordakút

körül porviharok kerengenek, s a bőgő barmok porba fúlt

lelkét csak szelek zengetik.

Éjszaka gyertyát gyújt magából,

s énekel  nekik.

* Világügyelő, vagy Aranyfejedelem (Szarnyu–atér),

a nemzeti hősök közül a legnevezetesebb.

A legfőbb istennek, az Eget és a Földet teremtő

Nurin Taremnak (Torémnak) a fia.

A Világügyel vigyáz a világ rendjére.

Zaklatott gyerekkorom

Magyarnándor Nógrád megyei faluban születtem. A falu déli bejáratánál lévő mezőgazdasági telepen akkor a főépületben  lakás volt, s ezt bérelte ki apám. Ebbe a házba a falut átszelő Debercsényi patak során ma is meglévő, de részben átalakított, egykori szokásos falusi házból költöztünk át. Apám, aki Zsitvagyarmaton született (ma Zsitavce, Szlovákia), Komáromnál az Ipolyon titokban szökött át, itt napibéres forgalmi szolgálatos lett. Ez azt jelentette, hogy a jegykiadás, a távirda, a vonatok fogadása, a málházó kezelése egy ember feladata, az övé volt. Eleinte helyettesítő, majd a vizsgák letétele után kinevezett állomásfőnök lett, s volt egy váltókezelője is, Zima nevű. Tehát kis állomásokon dolgozott. De ekkor már Szokolyán laktunk. Fél éves, ha voltam. Mielőtt megnősült, Bánkon, Diósjenőn, Szokolyán, Nógrádban, Berkenyén, tehát ezeken a kis állomásokon helyettesített, ekkoriban ismerkedett meg anyámmal, úgy az 1939-40-es évek táján. Anyám a szokolyai – a váci – balassagyarmati vonalon lévő - állomás fölött emelkedő dombon élt akkor apjával és anyjával, s négy testvérével - ő második szülött. Az erdészház, nagyapám szolgálati lakása egy tágas, sokszobás épület, a gyerekkori első három-négy évem ehhez kötődik. Tehát az esküvő után először Magyarnándorban két helyen, majd Szokolyán az erdészházban laktunk. Ekkor már apámnak piros sapkája volt, csákó, nem tányérsapka.

Szokolyán, a dombon álló erdészház mellett a vadászkastély valamikor  Almási grófé volt, később más gazdái támadtak, ahogy közeledett a háború. Geiszt uraságot is emlegették. Nagyapám, Dornay (később Dornai) Sándor Kállóról származó szegénylegényből lett vadhajtó vadászaton, majd fokról-fokra erdész-vadász, aki már a szokolyai legényeket szervezte a gróf vadászataihoz. De nem a gróf alkalmazottja volt, hanem állami erdész-vadász, s a gróf afféle demokratikus hajlandóságú barátkozó természet, „Kérem, Dornay”, „Kérem, gróf úr”... valahogy így. Mindezt én akkor nem tudtam. A kis bagoly kiesett a fészekből, s másnap nem találtam a virágföldes ládában, ahová betettem, ne fázzon éjszaka, és zokogtam, hogy hová lett, s anyám hiába ígérte, hogy meglesz másnap, s nem  volt, nem tudtam felfogni, hogy ha anyám valamit megígér, az másként is lehet. „Elvitte a macska!” – mondta a nagynéném is, akkor tizenkét éves, én pedig kerestem a kisbaglyot. Azt mondták még később, hogy az ilyen fészekből kiesett jószág nem marad meg amúgy sem, azért lökte ki fészkéből az anyja, s még valami betegséget hozott volna rám. De ezt csak később mondták. Ott voltam az első nagy bánatommal, és sírdogáltam a bodzabokor alatt. A réten margaréta nőtt, magas szárú virágai közt úgy sétálhattam, hogy a homlokomig értek a fehér szirmok. Sokáig tudtam nézegetni, milyen érdekes, hogy a szirmok hogyan takarják egy- mást, alul egy kis bog fogja össze őket, fenn meg van egy sárga dombocska, és szabályos és nagyon szép az egész. Ki csinálta ilyenre? – kérdezgettem, de leintettek. Sáros idő volt, emlékszem, tavasz vagy ősz, amikor a rókát öt-hat férfi végigüldözte a patak mentén. A faluból voltak ott nagyobb fiúk is, apám is, nagyapa munkásai közül is, és a rókát végül a lyukában fenn, valahol a kőbányán túl megfogták.

Apám egy bodzafapuskával és egy fahuszárral tért haza, nekem csinálta. Gumival működött, és pár lépésre kilőtte a belétett fadarabkát. Anyám számon kérte: „Hát te, nem vadásztál velük?” Nem szólt, csak magyarázta nekem a bodzapuskát. Pedig apám csinos egy katona volt a cseh seregben. „A cseheknél...” – ahogy mondta. Van ebből a korból fényképe, szürke egyenruha, sárga rangjelzések, „gyeszetnyik Koncek”, tizedes. Géppuskás század parancsnoka lett, mint továbbszolgálatos, de leszerelt, aztán átjött az Ipolyon. Szokolyán a rétet szerettem nagyon. A fű zöldjét, a virágokat, az udvaron ültetett tulipánok tüzes kelyhét, a rózsákat, a fehéret, a sárgát. Olyan érzésem volt, hogy ezt a sok gyönyörűséget talán meg sem érdemeljük, mi emberek, és hálásnak kell lenni, hogy ez ilyen. Ilyen elmondhatatlanul csodálatos. A patak vize bokáig, ha ért, tiszta vizű volt és a partján élénken virult a kökörcsin, a gólyahír, a nőszirom. Nyáron  szitakötők  táncoltak  az illatos vadvirágok fölött és fűszeres, bódító illata volt a vízpartnak, ősszel meg a vadkörte lehullott és szeszesen erjedő szőnyegére szálltak az őrjöngő-verekedő darazsak. Makrai bácsi a két hófehér ökrével a kastély előtt ment el az erdei úton, bejött az udvarra, leült a favágató tőkére - hiába, hogy favágító, Szokolyán ezt favágatónak mondtuk –, ott ült, szívta a sodort cigarettát és a karizmaival ugráltatta a karjára tetovált angyalok szárnyait, közben rám-rámsomolyintott, amint bambán néztem az angyalkákat, hogyan mozgatják a szárnyuk csúcsát. Szokolyán jó volt. Amikor leégett az istálló, még az is inkább az összebújás jó izgalmát hozta nekem, az oktalan gyereknek, mint a félelmet. A lovakat felszerszámozva vezették elő, hogy a megszokott módon hagyják el az istállót, s ne féljenek annyira. Mind megmenekült, de igen dobogtak a patájukkal a gerendapadlón. Ezt a módszert később hallottam, a lovak kimentésére, de emlékszem, hogy ott így csinálták. Egyáltalán én annyi mindenre emlékszem ebből a két-három-négy éves koromból, hogy még többet mesélhetnék. Azt mondták később, ez nem igaz, mert a kisgyerek nem emlékszik. „Mert te különleges vagy mi, mint a tejbetök?” Jó, de akkor is úgy van. Magdi, a nagynéném pedig vigasztalgatott, hogy ne törődjek velük.

Mi a kastélyban laktunk már ekkor. Azt hiszem Geiszt uraság bízta nagyapára a kastélyt, ő meg beköltöztetett minket, már megvoltak a testvéreim is, anyám engem 19 évesen szült meg, s négy év alatt a többi három testvéremet is. Az oroszokat a kastély is, a falu is túlélte, különösebb károkozás, garázdaság nélkül. A parancsnok persze elvett két szobát tőlünk a kastélyban, s ott húzták le-föl a telefonzsinórokat, a fülessapkás legények meg valami nagy cérnagurigaszerűségre, amit a nyakukban hordtak, tekerték fel a többit. Apám a parancsnoknak tolmácsolt, igaz, nem oroszból, hanem „szlávból, fiam”, mint mondta később. Ne- vét a falu később is jó emlékezetében tartotta meg: ő volt az összekötő a falu meg a parancsnok közt. Szokolyán egyszer kergetett meg egy „ruszki” egy fiatalasszonyt a kertben, de lefogták. Persze, búzát, kukoricát a parancsnok követelt, de nem fegyveresekkel. Apám egy másik civillel járt a faluba tárgyalni. A fegyveresek majd az ötvenes években a padlásokat lesöprő állami emberek védelmére jelentek meg Szokolyán.

Káré Magdolna dédanyám – anyám szava után nagyanyám, nagyanya –, akinek lányát, Széles Annamáriát, anyai nagyanyámat Dornay nagyapám úgy 1918-20 körül elszöktette és eldugta Káré Magdolna elől, Kállóról, hát Káré Magdolna akkoriban került a szokolyai házhoz, amikor mi már Tiszalökön laktunk. Vagyis ötéves korom körül, 1947-ben. Szokolyáról vagonban költöztünk. Az összezsúfolt bútorok alatt feküdtem, s éjszaka, amint a mozdony megrántotta szerelvényt, rámdőlt a konyhaszekrény, azt hittem meghalok. Ez a halálfélelmem aztán tüdőlázas betegségemben később visszajött, mert mondják, azt kiabáltam, hogy fogják meg a szekrényt, rámdől a szekrény.

Nyaranta engem, a legnagyobb gyereket nagyapa házához adtak, Káré nagyanyával a mezőt jártuk, kalászt gyűjtöttünk, ő meg a „perkálszoknyájára” varrott zsebekbe rakta külön a kakukkfűvet, a cső zsenge kukoricát, a szilvafák alatt botjával kiturkált gyenge krumplit. Azt mondta, hogy „bengészünk”, vagyis böngészünk. Én meg gyanítottam, hogy ő lop. Mondtam neki, ne lopjon, azt mondta, ez nem lopás, hanem bengészés. Pedighát Kállón ő férjhez menvén nagygazdaasszony lett. Kemény sor jutott neki, mert Széles Sándor, a férje nem volt jó gazda. Földjei, állatai, lovak, tehenek, szárnyasok az udvaron, béresekkel dolgoztatott, de nagyanya maga hajtotta a lovakat, ha a selypi cukorgyárba vitte a répát becserélni cukorra. Aztán Széles dédapám meghalt, a földeket be kellett adnia a téeszcsébe, az ötvenes évek elején, Káré Magdolna már addig sem tudta megművelni, ha eleinte még el is fogadták Kállón művelésre, végül már a termés kétharmadáért sem, nemhogy felesbe.

Ekkoriban már Tiszalökön laktunk egy kertes házban, melynek a végén homokbánya volt, s tavasszal odasütött a nap, ott játszottunk a szomszéd kislányokkal. Apám Szokolyán fegyelmit kapott (Vácról), mert összeveszett a gőgösködő „vonalfőnökével”, otthagyta a vasutat, kitanulta a buszkalauzságot, s átköltöztünk Tiszalökre. Busszal járták a környéket, Debrecenbe is elmentek, s a sok kofa kosarai, csomagjai a busz tetején tornyosultak. Apám nagy bőrtáskába szedte a pénzt, adta, lyukasztotta a jegyeket, este az egész asztalt teleborította fémpénzekkel, s elkezdte nagy sóhajtással összeszámolni, oszlopocskákba rakni, becsavargatni papírba. Már aludtunk, s reggel, vagyis hajnalban megint elment, mire ébredeztünk volna.

Azért itt se volt rossz, de nagyon vágytam vissza Szokolyára, ott nagy mező, erdő, patak volt, madárhangok az erdőn, gyík napozott a homokban, sikló úszott a patak enyhén hullámzó vízfodrai közt. Nyaranta  igen boldog voltam Szokolyán,  az időt is elfelejtettem. Van egy festmény, Renoir képe, A mezőt átszelő út (1873), ez a kép olyan, mint amilyen a szokolyai lejtő volt, a falu felé vezető országút mellett. Szinyei Merse Pál ugyanebben az évben festette a Zöld gyepen című képét - ez az egyezés is külön érdekes -, mert a két festmény ihlete ugyanaz, s készülhetett volna mind a kettő Szokolyán. Méginkább a Mező pipacsokkal (1902), a gyermekkorom boldogságát őrzi. Sajnos, azóta ezt az oldalt, lejtőt bebokrosították, a vadvirágos mezőből csak egy kevés maradt a szélein. Most ott vaddisznó, őz jár, ahol gyerek voltam. Szokolyán  az is jó volt, hogy nagyapa tehénőrzőivel, Szirota Janival meg Léránt Pistával lehettem. Én voltam „Dodka”, ez a fehér térdzokniban csetlő-botló kis úrigyerek, aki cigarettát lopok nekik nagyapa ládikójából, átadom az üzeneteket a nagynénémnek, aki akkor már tizenhat éves körüli, eltanulom tőlük a cigarettázást, örülök, ha faragott botot kapok tőlük. A tehenek nyugodtan legeltek, bamba jószág, nem sokat törődtek velük, legfeljebb néha jól oldalba vágták a botjukkal, főleg a Riskát, mert szeretett elmászkálni a faluhoz közelebb eső veteményesekbe. Krumplit, nyers kukoricát sütöttünk, a koraőszi pásztortűz füstje ma is az orromban van. Aztán szeptember, elkezdték felszedni az őrjítően illatozó érett nagy marhatököket, a krumplit, veresedett a galagonya, megint el kellett menni Szokolyától, s aztán Tiszalökről átköltöztünk Polgárra, mert ott jobb lakást kaptunk. Itt apám a buszkalauzsággal még jobban járt, mert a kofák itt is nagy csomagokkal utaztak, s gyanítom, hogy a bilétát sem kellett mindig kiadni nekik, ő meg beérte kevesebb díjszabással. Polgáron először a vasútállomástól a község közepébe vezető kövesút első kereszteződésénél jobbra az utca elején laktunk, szemközt nagy kukoricás volt. Ott az állomással szemben a dohánybeváltó volt, és az asszonyok, akik ott dolgoztak, szivaroztak. Május elején a nyárfának olyan finom, érinthetetlenül gyenge a levele, úgy játszik a fényben, a szellőben, ez a szokolyai rét fáira emlékeztetett. A ligetben eposzos fiatalok (EPOSZ a paasztfiatalok szervezete volt) színdarabot mutattak be a deszkákból összerótt színen. Azon csodálkoztam, hogy az asszonyt játszó szép fiatal lány igazából, nem csak „játszásiból” meghámozza a krumplit, amint szakajtóval az ölében üldögél, és beszélget valakivel. Később ugyanő azt énekelte, hogy „Az én anyámnak nincs selyemruhája,/ Az én anyámnak nem is állna jól, /Sötét fejkendő az ékessége, /Filléres boltban vette valahol.../” Ezen én elsírtam magam. Hiába mondták, hogy nem igazi, csak játék. (Dehát – jut eszembe – Szokolyán is elsírtam magam, amikor Magdi nagynéném a Kőmíves Kelement tanulta, hangosan olvasva többször is a verset.)

Polgáron a kukoricástól felénk, az utca felé állt egy nagy udvar, közepén gémeskúttal. Ólak, színek, kukoricagóré, napraforgószár, ökrök, lovak. A gazda egy öreg, pipázó bácsi, olyanféle, mint a Széles dédapám lehetett, néha az udvaron sétálgatott és pipázott. Egyszer – vagy Hajdúszoboszlón, vagy Debrecenben – találkoztunk a lányával, aki ott tanult, orvosnak. Azt hiszem, Debrecen inkább. Ezt az öregembert egyszer egy fekete autóban ütöttékverték, amikor – többszörös le-fölautózás után – egyszercsak kirángatták  a házból és begyömöszölték a gépkocsiba. Van egy film, a Felmegyek a miniszterhez, ahol ugyanez a jelenet látható, csakhogy a film az egészet tréfának állítja be. A házunk előtt elhaladó autóból az öregember kiabálása is hallatszott. Anyámat hiába faggattam, mit csináltak a bácsival, leszegte a fejét és nem mondott semmit. Iskolába Polgáron kezdtem járni, az 1948-49-es tanévben. A tanító úr biciklivel járt az előtte való nyáron  és írta össze az iskolaköteleseket. Ez még a nagykukoricással szemközti házban volt. Amikor megkaptam az első félévi bizonyítványomat, még ott laktunk, de nemsokára a központba költöztünk.  Nekem az első osztály – érthetetlen volt. Hogy miért kell ott nekünk egy padban ülni és hallgatni, amit mondanak. A tanító úr mögött pedig a falon volt egy nagy Krisztuskereszt, s fölötte plakát meg írás, egy jókedvű fiú, és azt mondta a tanító úr, ő most elolvassa az írást, s mi magyarázzuk meg, mit jelent. „Szabad hazában művelt ifjúságot!” Ez volt a plakát felírata. Senki nem jelentkezett. Engem szólított föl, és én nem tudtam. „No, no!” – bíztatott. Motyogtam valamit valami if- jú újságról, s mindenki nevetett rajtam. No, akkor a Barta Laci, aki túlkoros volt, de nagyon okos gyerek, nyújtogatta kezét, s ő aztán meg is magyarázta. Láttam, hogy a tanító úr bólogat, a többiek nem szólnak, én se. Barta Laci pedig örömmel leül, mert megdicsérte a tanító úr. Ha engem nagyon faggatott volna, én megmondtam volna neki, hogy mit bólogat olyan nagyon, amikor a Barta Laci azt sem mondta meg, hogy mi az, hogy szabad meg haza meg pláne, mi az, hogy művelt, s az ifjú-újság helyett is ifjúságot mond. Behúztuk a nyakunkat, s azt hiszem mások is voltak úgy vele, hogy nem értettek semmit, de nem mertek szólni. Pedig ez a Perjési tanító bácsi jó ember volt. Azt hitte, ezzel meg van oldva a dolog, pedig hajaj... A Papp Vendel igazgató úr is jó volt hozzánk, mindig mosolygott. Segítettünk neki könyveket lehozni az emeletről. Mindjárt ez első nap megmondták, hogy délután menjünk el az iskolához közeli kis könyves-papíros boltba, és ott átadják a Katekizmust.

Szép napsütés volt, a kukoricás utcából jöttem, be a sarkon, ahol egy bádoghirdetés volt kiszögezve, s rajta egy fiú magasra tartott egy kerékpárgumit, s az volt odaírva, mert anyám megmondta, amikor kérdeztem, hogy "„EMERGÉ GUMI GYŐZ!”, ott volt a Várkondi Ildikóék fűszeres boltja, szokott is velem játszani Ildike, aki anyámat „Dodi-néninek” mondta, mert azt hitte, ez a családnevünk, hát, elmentem a Katekizmusért. Föllapoztam, és olyan nagyon érdekes jó szaga volt a könyvnek, hogy hazáig azt szagolgattam. És volt benne sok rajz, mindjárt az elején egy szakállas bácsi a lap tetején, azt mondták, az a Jóisten, és vigyázott mindenre, ami alatta volt. A kertben ráncosra fonnyadt finom magvaváló szilva hullott  fáról, nagyon finom volt. Legközelebb, az egyik vasárnap, amikor az iskolába mentem, az udvaron egy harmadik osztályos fiú masíroztatott négy-öt gyereket, szép fehér ing meg fekete rövidnadrág volt rajtuk, piros fonott zsinóron síp, a mellzsebbe dugva. Az első egy kis háromszögletes zászlót vitt rúdon, az volt az őrsi zászló. Elbámészkodtam. Valaki azt mondta, ha jól viselkedem, én is lehetek majd úttörő....

Egyszer eljött hozzánk Ildi. Bekocogott a konyhaablakon,  s mondtam, nincsenek itthon, csak én. Beengedtem. Leültünk a szobában a padlóra, a szőnyegre, és Ildi azt mondta, olyant kell játszani, mint a felnőttek. A játék abból állt, hogy átfogtuk egymás vállát és jobbra-balra dülöngéltünk. Én ezt nagyon szerettem. Később azt mondta, hogy le is kell feküdni és úgy hengergőzni  ide-oda. Ez még jobb volt. A köralakú szobai asztal csipkés terítőjének sarkát féltettem, mert az leránthatja a virágvázát, de nem lett baj. Akkor aztán felálltunk, s Ildike azt mondta, hogy ez, amit csináltunk, az a BASZ. Mert az ember meg az aszszony, mikor este lefekszik, akkor BASZ. Ezt már a nyáron is játszottuk, amikor az utcabeli fiúk elhatározták, hogy állatok leszünk, négykézláb fogunk mászkálni a libapázsitos árokparton. Rongyokból meg lapulevélből csináltunk magunknak állatfület meg bundát és odamentünk a szervezőhöz.

Neki csak egy sárral rajzolt kis kereszt volt a homlokán, s mikor kérdeztük, hogy hát ő meg miféle állat, ha nem tartja meg, amit nekünk mondott, ő azt felelte, hogy ő az oroszlán, s emiatt neki nem kell más, ami jelölné az oroszlánságot.  Ez nem tetszett, de mit volt mit tenni. Akkor aztán összepárosította a kisfiúkat meg a kislányokat, és aztán az árokparton le kellett gurulni a kiszáradt patakocska aljába, oda, ahol télen bottal tologatós csúszkát játszottunk. Igaz, az oroszlánkeresztes fiú azt nem mondta, hogy ez a BASZ, hanem azt, hogy ez a dugózás.

Amikor a félévi bizonyítványt megkaptam, csupa hetes volt benne, és zárójelben  utána írva Perjési tanító bácsi szép betűivel, hogy kitűnő. Ezt én nem érdemeltem meg. Jól tudtam ezt, mert semmire nem tudtam felelni, igaz, elég jól olvastam, de valahányszor felszólított, én megbénultam, és ha tudtam volna is, nem voltam képes megszólalni. Valahogy túl gyorsan történt minden az iskolában, nem lehetett jól elgondolkozni rajta, mi van és hogyan, s főleg, miért. Máris mással kellett foglalkozni. Rosszul éreztem magam az iskolában. Amikor pedig az 1950-51-es tanév kezdődött, a falról eltűnt a Rajk László nagy plakátképe, pedig azelőtt sokszor elmondták, hogy ő is jó bácsi. Meg a Rákosi bácsi meg a Farkas bácsi és nem mondtak semmit, hogy miért van ez. A rádióban én aztán hallottam, hogy a Rajk bácsi minden rossznak elmondta magát. Én azt hittem, hogy játszanak, ... szokolyai szóval, hogy „marháskodnak”,..., s mindjárt bemondják a rádióban, hogy nem is igaz az egész. Persze, tud- hattam volna a felnőttek komoly és sápadt arcáról, hogy mi az igaz, mi a játék.

De azon a nyáron már nem Szokolyára mentem nagyapámhoz, mert onnan áthelyezték Berkenyére, a volt erdészházba pedig beköltözött egy másik erdész. Azt mondták, hogy nagyapám még az elköltözés előtt egy váci bicskakészítő mesterrel jó üzletet kötött. A padláson lévő szarvas-trófeák közül jó sokat eladott bicskanyélnek, a szebbek közül meg egy párat magával vitt. Később tudtam meg, hogy 16-os is volt köztük, meg, hogy „jó a terpesztése”. Az egész szokolyai vadászgatásból csak arra emlékeztem, hogy egyszer vagy a gróf vagy Geiszt uraság népes bohém társaságot hozott Vácról vagy Pestről és a nők nevetgélve ültek a rugós homokfutó ülésein. Köztük volt az a gyönyörű fekete nő is, aki szivarkát szívott, s én, a legfeljebb négyéves gyerek majd meghaltam, úgy kínzott, hogy nem simulhatok, ugorhatok a mellére, a nyakába.

Berkenyén a sváb gyerekektől hallottam először Sztalin nevét – úgy mondták, hogy ztalin degeneralisszimusz. Mondták, hogy egyszercsak jött egy csomó teherautó, egyes házakból az embereket felpakolták, helyükre mentek azok, akik jöttek a teherautón, a sváb gazdákat meg házanépükkel együtt elvitték valahová. A berkenyei templom még a szokolyainál is szebb volt. Sokáig nem tudta senki megmondani, mi az a felírás a homlokzatán, hogy MIGAZZI. (Egy püspök neve, az építtetőjéé.) Az óvodában, ahová a húgommal én is elmentem, a fehérbe öltözött, ékes fejdíszes apácák németül beszéltek a gyerekekhez, ami keveset tudok, azóta tudom németül. De egy idősebb fiú megszöktetett és elmentünk  buzogányt vágni a falu végére, az erdő felé vezető úthoz, a mocsarasba. Azt hiszem, ez húsvétkor lehetett, mert az emlékem is ehhez kapcsolódik,  hogy a berkenyei-nógrádi mezőben a locsolkodás után összejöttek a gyerekek, tojást cseréltek vagy pénzt dobáltak bele, aki eltalálta, azé lett a tojás, de az egész már elhomályosul. Viszont tudom, hogy a fűszerboltos fia, a Matyi a kezemet fogva jött el velem a nagyapám udvarába, ahová Schmuck Magda meg a mi Magdánk elhívta általam, megbeszélni az ellenük acsarkodó lányok ügyét. Matyi ugyanis a neki tetsző lányoknak ingyen adott bocskorszíjat a boltban, s emiatt azok, akik nem kaptak, „bemondták”– az árulkodás műszava gyerekkoromból – az apjának. Smuck Jani pedig, aki nagyapám teheneit őrizte, volt „a másik fiú”. S itt kitérőt kell tennem. Már Polgáron is volt két fiú, akik körülöttem voltak, de az ő nevükre nem emlékszem. Egyszer apám adott nekik a buszon délután négy óra körül egy pár súlyos fácánt,  s elhozták. Anyám kérdezte, kaptak-e érte valamit apámtól. Mondják, azt üzente, neki még van két fordulója a Tiszához a busszal, azért küldte haza a fácánt, s hogy két forintot adott nekik érte. Ez nagy összeg volt. Este veszekedés lett belőle anyám, apám közt. Hát „a két fiú” nekem ugyanaz volt, mint Jani meg Pista Szokolyán, aztán Berkenyén is a Jancsi meg a Matyi. És később is, mindig volt mellettem két fiú.

Nagyapámat később Nógrádba helyezték át. A nógrádi vár oldalában rengeteg szilva termett. Fenn az erdőben egy katonai tábor volt éveken át, fabódék és sátrak, valóságos város, s benne a kantin, amiért a faluból szívesen mentek fel lányok, fiatalasszonyok Augusztus 20-án a honvédség nagy tábortüzet rakott a vár udvarán. Egy srác, aki a kecskéket le- geltette, másnap mezítláb belement a hamuba, és összeégett a lába. A nógrádi két fiú az erdőre járó gyerekmunkások közül került hozzám. Egyik a Hugyecz Öcsi volt, aki későbbi sógornőm öccse, nagybátyám feleségének, Erzsinek öccse. Én a gyerekekkel együtt eljártam az erdőre erdőtisztogatásra. A kovácsnál csináltattam egy kisbaltát. Azzal. Kettőhúsz volt az órabér, nyolc órára tizenhét-hatvan. S egy hónap  alatt összejött az iskolakezdéshez  a cipő ára. Akkor már Tapolcán laktunk. Apám visszament a vasúthoz, azt hiszem, jó pénzt kapott érte. Mégis, itt már szegények lettünk.

A tapolcai udvaron sok gyerek volt. Az emeleten három család lakott, lenn négy, velünk együtt.

Azért az idekívánkozik,  hogy ez a hat helyen megélt gyerekkor nagyon sokféle volt a számomra.

Gyedmorozovics

A kép kinagyítása

Én még emlékszem arra a bronzcsizmára, ott a Hősök terén, azt hiszem, hogy gimnazistaként vonultunk alatta, mikor volt még benne ember, később aztán nem volt… benne ember, nem mondom, hogy „elembertelenedett”, mert ez az egész Sztálin-dolog embertelen volt az elejétől, kezdetétől, és még Gorbacsovnak sem sikerült húsvéti tojást tojni beléje, ott volt, ott volt az a csizma, s akkor is, amikor nem volt, ott volt a fejünk fölött, megmondta, nem szabad lobogni csak az egyszínűvel, mert ha nem, hát akkor megnézheted magadat, hogy nem látsz semmit majd magadból, s október is azért van örökre novemberben, mert az elvtársak ezt így akarják, az van, ahogyan azt mi akarjuk, igaz, hogy nélkületek, de mi azért, és hanem egyszer aztán mégis, mégis októberben lett a forradalom, egy nagy bronzcsizma maradt a téren talán két vagy három ember is elfért volna benne, ahogyan visszaemlékszem rá, a csizmára, ámde ember akkor nem volt benne már, mondom, hogy embertelen egy nagy csizma volt, és aztán még nagyon sokáig vonultunk ott, ahol akkor már nem volt a csizma,mert a csizma valamilyenképpen belement egyes agyakba és onnan rugdosott kifelé aztán  a csizma még nagyon sokáig.

 

Lista

 

Volt nekünk lelkünk, van is, ma is,

cinizmusra vezettek volna jóakarók,

én inkább gombügynök lettem,

„combügynök ez!” nevettek fölöttem,

nézegettem spirituszfőzőt, atillakabátot,

jólvarrt söprűt, tehén- meg lóvakarót,

ültem a fapadon, vártam Marit,

vitatkoztunk, hogyan lehetne

túl a józsefi sorson,és azt,

hogy nem adjuk olcsón,

azt…

Reméltük.

 

A ceruzás

 

Én a ceruza egyik felén vagyok.

Ceruzámmal méregetem azt, aki mozog.

Majd megérti,

hogy legközelebb

jó közelebb.

Kinőttetem vele a ceruzámat.

Egy különös kéziratról

Beszédek Borbálához, azaz Sermones regis (Matthiae) ad Borbalam.

Apokrif a velencei Szent Márk Könyvtárból, 1880.

Ábel Jenő nyomán

(A szerző magyarázata:  Az itt következő szöveg valós elemekre épülő fikció. A hiteles részletek kövér betűvel szerepelnek)

A Sermones regis (Matthiae) ad Borbalam, matrem filii regis-esszé? szabad gondolatfutam? szépírói játék? - kéziratot egészen bizonyos, hogy fenntartással kell fogadnunk. Először is a kézirat eredetije nincs meg. Ábel Jenő, a jeles kutató utal rá, hogy Adalékok a humanizmus történetéhez Magyarországon, Bp. 1880. című könyvében valamikor megvolt egy papírszeleten őáltala felírva, hogy még Velencében, a Szent Márk Könyvtárban tartott kezében egy latin mondattal kezdődő fólia-fűzért, mely a második mondat- tól kezdve magyar nyelvre vált. A hozzá alkalmazott korabeli (XV. századi?) jegyzet Janusz Pannoniusz kéziratának nevezte. Ábel már csak emiatt is elutasította, hiszen Janusz Pannoniusz már halott volt (1472), amikor Corvin János még meg sem született (1473), a kézirat pedig utal Corvin Jánosra, sőt, azt az életkorát említi, amikor már nyilvánvaló, hogy Mátyás őt az utódjának  tekinti. Janusz Pannoniusz azért sem lehet valószínűen a kézirat szerzője, mivel művei többnyire latinul íródtak. A jegyzet sugalmazza, hogy Janusz Pannoniusz talán azért írta meg Mátyás beszédeit Borbálához,  mert esetleg így szeretett volna visszajutni Mátyás kegyeibe. Köztudott, hogy Mátyás külföldre irányuló háborúit, illetve a nagy adókat ellenezve nagybátyjával együtt Mátyás ellen szervezkedett. Amikor a dolog kitudódott, Janusz Horvátföldre menekült. Egészen az összeesküvésig belső embere volt a királynak, pécsi püspök. Vélhető, hogy megbánta királyellenességét, s a Sermones útján remélt volna bocsánatot Mátyástól, akiről közismert volt, hogy nagyon gyönyörködött a szépen írott szóban. Itt van egy furcsa csavarvonal az érvelésben, miszerint a Sermones kézirata Mátyás szájával azt mondatja, hogy a balkézi felesége (Mátyás felesége, Borbála) nem azonos Janusz édesanyjával, holott mindketten a Borbála névre hallgatnak, s Janusz nem azonos Corvin Jánossal. Ez ugyan tény, de vajon miért kellene erre utalnia a királynak? Erre semmi szükség. Hacsak azért nem, mert esetleg Janus a Sermonest megírva, talán arra játszott rá, hogy a jó humorú Mátyás méltányolja az „ál-párhuzamot”, azaz azt, hogy Janus quasi Corvin Jánossal hasonlítja össze, így a király „fiának” játssza magát, s ugye, még az anya személye is ugyanaz - Borbála. A furcsa az, hogy íme, Mátyás éppen a tagadással hozná létre ezt a gyanút. Ám… az életkori évek, mint fennebb írtuk, kizárják Janusz Pannoniust.

A Sermonest, melyet Ábel Jenő talán lemásolt (talán lefényképezték valamikor), ma

csak gépiratos másolatban van meg a Régi Kéziratok Kft. irattárában. Vagy a második világháborúban semmisült meg a kézirat, vagy a leégett irattárban pusztult el, talán elkallódott. Így a Janusra utaló hamisító személye is felderíthetetlen. Van tehát egy XX. századi írógépen leírt kéziratunk, amely a következő latin mondattal kezdődik: „Fama est, ut sermones regis (Matthiae) ad Borbalam, matrem filii regis veridici esse.” Azaz: „(Csak) hírlelés - de fordítható úgy is, hogy pletyka - miszerint Mátyás király beszédei Borbálához, fia anyjához, igazmondóak volnának.” Az érvelés mindjárt fennakad azon a tényen, hogy a „fama” szó fordítása lehet hírlelés, pletyka (azaz elutasító megjelölés), de lehet elfogadó értelmezésű „szóhagyomány” is, tehát: „Hagyomány, (úgy tartják), hogy Mátyás király be- szédei a fia anyjához, Borbálához, valót mondanak” Két ilyen ellentmondó állításhoz járul az is, hogy az igaz (verus) és igazmondó (veridicus) vagy a kéziratra – annak eredetiségére – vagy a benne foglaltakra vonatkozik. Ugyanis a veridicus szó másik felét egy zöld tintapacni takarta el, s ezt a gépátirat is feltünteti. (Az accusativus cum infinitivót kívánó mondat talán mégis nominativus cum infinitivo, ám a sermones pluralis nominativus-accusativus egyezése folytán ez eldönthetetlen.) De anélkül, hogy különböző korok eltérő latinnyelv használati szokásaiba mélyednénk, leszögezzük, hogy a Sermones kéziratot hamisításnak gondoljuk. A kor bizonyos tényeinek mintegy a vázára épített áldokumentum Mátyás jellemrajz-rekonstrukciójára tett kísérlet, amely meglehetős lélektani hatása ellenére is legfeljebb irodalom, szépbeszélés, képzelt valóság, de semmiképp nem hiteles dokumentum.

Mindenesetre a kézirat szerzője ugyancsak csavarosan érvel a valódiság mellett akkor is, amikor a kitalált Mátyástól vett szavakkal - hogy ami volt, az van - mintegy saját hitelét erősíti meg felettébb furfangosan. Ilyen értelemben tehát a Sermones, mivel egyszer „volt” - mármint a megírásakor - hát ilyen értelemben most is van. Továbbá: ugyan nem fejti ki a kézirat, de nyilvánvaló, hogy Mátyás felfogásában az ország jövője és a fia - egy és ugyanaz. Legszebb üzenete talán ez a kéziratnak, hogy az apa és fia maga a folytonosság.

Különös párhuzamnak adódik a bal lábára sérült Corvin János és Magyarország képzetének összevetése. (Corvin János egy kiskorában elszenvedett bokaficam miatt húzta a lá bát, ám kiválóan lovagolt.) Az is tűnődésre késztet, hogy Mátyásnak mind a főrendő cseh Katalinnal, mind a nápolyi hercegi Beatrixszal volt házassága utód nélkül maradt (Frigyest még korábban végül haragjában maga hagyta ott, amikor az adta is volnameg nem is a lányát feleségül Mátyáshoz), nos Mátyás a közrendű Edelpeck Borbála - a boroszlói (ma Wroclaw) Edelpeck polgár, alkalmasint parasztpolgár és kereskedő lánya - a magát „paraszt erejű apától” származtató Mátyás számára a megvalósult valóság volt. S használ erre az esetre a magyar népi bölcsesség egy szólást: Suba a subához, guba a gubához.

Úgy gondoljuk, hogy Mátyás „életének” - eredményeinek, hatalmának - titka éppen a közrenddel, mondhatjuk úgy is, hogy a néppel való erős, természetes szövetsége volt, persze nem hanyagolva el a külországi kapcsolatokat.

Hello, mester!

Egyszer felhívtam telefonon

Leonardó Da Vincit.

De azt felelték: „Nincs itt!”

Mondom nekik: „Nem ott nincs itt,

hanem itt nincs itt!”

Modell

Anyám, én úgy, de úgy, de úgy….

Hát persze, kislányom, úgy. De így…

Kutatás a családnevem után

Családnevem (Konczek) magyar nyelvterületen – a vér szerinti rokonságomat leszámítva, s így írva - nem fordul elő. Egy szúrópróba a budapesti telefonkönyvből azt mutatja, hogy Koncz van szinte számtalan, rajta kívül Koncza, Konczér, Konczi, Konczili, Konczos, Konczwald, Koncsag, Koncsal, Koncsár, Koncseg is előfordul. Koncsekből viszonylag sok található, s Koncser, Koncsik, Koncsok, Koncsol, Koncsos, Kontsag, Kontsek, Kunczner, Kuncsák és Kuncsik is, de Konczek nem.

Hogy valami közük lehet egymáshoz, sőt, hogy valamennyien a Koncz tömeges elő- fordulással tartanak valamilyen kapcsolatot, ezt már régóta gondolom. Nevemet gyakran, s szívesen mondják Koncseknek, holott a nagyszülői emlékezet szerint is mi a nevünket mindig Konceknak mondtuk.

A Koncsek kiejtés magyarázatául sokan szláv eredetet hoznak fel. Az orosz „konyec” – vég, vége – s annak szláv variációi sugallhatják ezt. Mások – utalva Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi  táblákkal H-K kötete alapján mondják, hogy a Koncsek egy meglehetősen széles ág, s Koncsek formában már kb. a XIII. század óta előfordul. (Korossi ág.) A dvoreczi Koncsek család viszont Turócz megyei régi birtokos nemes család, „törzseül  Koncsek  Balás íratik, ki állítólag 1389-ben élt”.  Négy ágazata  a Simunovecz, az Ursini, máskép Medveje, a Zacharje, továbbá a szorosan vett Koncsek név alatt ismeretesek, akik az ország több részébe elszármaztak.

Tehát ez a turóczi hungarus – vagyis a történelmi Magyarország területén élt személy, etnikai hovatartozásától függetlenül - nemes volt. Szükségképpen magyar királytól kapott nemesi címmel.

Apám mesélt kutyabőrről, amit ő még látott gyerekkorában. Csakhogy ez – csavarvonal következik! – éppen nem a Koncsekokról szólt, hanem apai nagyanyámról, Gaál Stefániáról, aki nem került fel a bőrön vezetett leágazási táblázatra. Nőket ott nem jegyeztek a Gyulai Gaál ágazatban.

Ne mondjam, hogy gyerekkorom óta izgat a rejtély, s úgy tűnik, máig nem tudok elszámolni róla hitelesen ?

Apai dédapám, József egyik dokumentuma Koncsek módra írja a nevünket. De ez az irat vegyes magyar-szlovák falusi környezetben született. Igaz, egy magyar nevű előljáró írta le így. Az előljáró neve magyar.

De a mi nevünknek sohasem Koncsek, hanem mindig Koncek volt a kiejtése.Ez a kiejtés hagyományozódott, attól függetlenül, hogy ki hogyan írta.Tehát ha magyarrá akarta tenni Koncsekként beírva valamely hivatalnok ezt a Koncek nevet, nem tett jót.

Takácsmester dédapám bizonyára nem sokat foglalkozott vele, hogy egy dokumentumban hogyan van írva a neve.Mondta, hogy ő Koncek, nyomán a nagyapám is, nyomán az apám is. S nyomukon én is.

A kiejtést éppen azért tekintem alapvetőnek, mert  hallás után ejtve magyarul is szlovákul is Koncek. De leírva a „c”  a szlovákban azért idomulhat „cs”-vé, mert úgy jobban „kézre áll”, azaz a szlovák nyelvűnek jobban esik „cs”-nek olvasnia. A Koncsek lehet Konceknak írva, ám ha a c fölé még egy egy kis „v”-szerű jel is kerül, a szlovák kiejtésben végleg eltorzulhat Koncsekká.

Ez eddig is elég bonyolult..Különösen akkor, ha számba veszem, hogy apám szerint a i nevünk valószínűleg lengyel név. Nyomát ennek annyiban találhatom, hogy a lengyel kacik - (az a alatt kis farkinca, ez „on”-nak, a „ci” „csi”-nek ejtendő), tehát a „koncsik” szó azt jelenti, hogy „szeglet, zug, sarok”. Lengyel telefonkönyvben is próbáltam a név után nyomozni. Van-e lengyel telefonkönyvben Konczek név? Addig jutottam, hogy elképzelhető.

A kutatás során eljutottam James Koncekhoz (1954-2001) , aki „Top Jimmy”néven a könnyűzene sztárja, blues-énekes volt Los Angelesben. Májbetegségben húnyt el.

    Helena Koncekról annyit tudtam kideríteni, hogy Ausztráliában valahol valamikor az E6A 349 szobaszámon lakott, s „honours student” ( az „évfolyamelsők egyike”) volt.

Mikulas Koncek szlovák professzor hidrometeorológus-klimatológus, geofizikus, matematikus-fizikus, természetkutató a múlt században élt, 1982-ben halt meg.

Van egy aszteroid (kisbolygó), amelyiknek Koncek a neve, átmérője 10,4 mile – kb. 25 km–, 2003. szeptember 1-én 02:37-kor Afrika fölött volt látható, itt vonult át északkeletről délnyugatra. Valószínűleg Mikulas professzorról nevezték el.

Miriam Konczek – ő tehát nem Koncek, hanem Konczek – 2000  júniusában Herbornban díjugratásban, a 2. osztályban nulla hibaponttal 46,6 idővel lovagolta Fendy nevű lovát, legyőzve Cornélia Krötzöt és Sandra Schnugot. Miriam Konczek egyetlen ( akire akadtam), akinek neve, akárcsak nekem, Konczek. A prágai „Dva Kącieka” vendéglő  ( a farkincás ą = on) is elgondolkodtató. Azt jelenti; „Két macska.”

Hogyan  lett a Koncek név mégis Konczek? Azért - apám változtatta meg -, hogy ne lehessen Koncseknak  olvasni. Apám nem értett a nyelvészethez. Azt akarta elérni, hogy ne olvashassák Koncseknak, mert az szerinte nem magyaros.  S ebben megegyezett  és egyezik ma is, azokkal, akik így gondolják. Nincs igazuk. A Koncsek ugyanis magyar név, miként például Kossuth Lajos neve is magyar név. Bár szláv (tót) eredetű…

(A nevek világában Kossuth Lajos neve egyébként igen érdekes.Kossuthról a Valóság

2003/11 számában Várdy Béla írja:” Annak ellenére, hogy a Kossuth név szláv eredetű – a nyelvészek szerint ugyanis a kohut (kakas), a kossuch (kecskebak) vagy a khosot (törzs) szóból származik –, Kossuth Lajos családja a XIII.századig visszamenőleg mindig magyar volt. Némelyek szerint már 1263-ban, mások szerint pedig a XV. században – Mátyás király 1479-ben kiadott címeres levele alapján – emelkedtek a magyar nemesi rendbe. Ezt követően a családfa szerteágazott…” A cikk bemutatja, hogy az Amerikában ma is élő Kossuthok nem rokonai a magyar Kossuthnak, aki szlovák (tót) nevű, mert ők „tót- Kossuthok.”

Érdekes tehát, hogy, Várdy Béla szerint, valaki szláv eredetű névvel régóta magyar volt. Ez Kossuth Lajos története.) Számomra Kossuth Lajos néveredetének magyarázata Várdy Béla szerint – analóg módon azt is jelenheti, hogy a  Koncsek magyar név is lehetett tót szóból eredően Koncsek, majd így nemesítve magyar nemes Koncsek.

Ehelyett azt gondolom, hogy családom apai ága nem volt nemes. (Apám anyai ágán viszont az: gyulai Gaál) Az apámtól örökölt név azelőtt Koncek volt. A nagy családomban mindig magyarul beszéltek, az anyai ágamon pedig csak magyar nevűek kapcsolódtak a Koncekokhoz. Magyar vagyok. És nem nemes.

Jegyzetek

1. A Művelődési Házat 1969-ben avatták. Az állami gazdaság cselédházak épület- anyagát adta hozzá, a falusiak sok saját munkájukat. Első igazgatója Daróczi Ferenc volt, akinek, gazdag művelődési tevékenységében csak egy színfolt a mohorai-nándori pávakör. Festőművészi adottságai voltak. A művelődési ház a környékről tömegeket vonzott a Déryné Színház operett előadásaira, de voltak itt más emlékezetes művészeti rendezvények is. Jelenleg átépítése folyik állami támogatással.

2. Magyarnándor címere egy 1827-es pecsétnyomat alapján készült, amelynek P. (agi) Nandor, vagyis Nándor falu volt a felirata. A nándor szó bolgárt jelent. Valószínű, hogy a honfoglalás előtti bolgár dukátus északi pontja volt a település. A mai címer álló, csücskös talpú vágott pajzs, mely középütt felső vörös és alsó zöld mezőre oszlik. Fenn barna törzsű zöld lombú fa, alul ezüst színű eke van, a pajzsfőt aranyszínű ékköves, három levelű heraldikai aranykorona díszíti. A falu zászlaja 150x75 cm-es aranyrojtos,a  címer díszeit hordozó selyem fehér rúddal. A volt állami gazdasági irodák előtt kőoszlopon a falu első és második világháborús hősi halottainak neve fölé egy régi, kőből kifaragott magyar királyi szent korona borul. Az első világháborúban 40, a második világháborúban 27 nándori magyar katona esett el. A korona a hősi emlékmű előtt a földben volt elásva (illegálisan), onnan a rendszerváltozáskor vették elő és tették vissza régi helyére Az emlékműnél január 12-én, a doni áttörés évfordulóján és május utolsó vasárnapján, a Hősök Napján kegyeleti megemlékezést tartanak. Az iskola előtti park szovjet hősi emlékművét, mely egy betonból öntött nagy csikótűzhelyhez hasonlított, nem azonnal, de elbontották. „Itt jobb nem kapkodni” – mondta egyik falusi vezető. (Bár a terményraktár iszonyúan ijesztő tömbjét is elbontanák a falu közepén. Gyomorfájdítóan ronda. Az Aszód felől érkező a vonatból először a szép templomot, majd ezt a borzalmat látja beúszni. Szinte jelképes az elmúlt évtizedekre  nézve Nincs rá pénz…)

3. Varga Erzsébet az óvoda vezetője volt, ma nyugdíjas.

4. A Balassagyarmatra északra vivő út Mohorán, Szügyön át halad, ennek kiágazása

Csesztve a Madách kúriával, múzeummal, sok rendezvény helyszínével.

5. Nyilatkozómtól többet nem tudtam meg. Mások szerint Magyarnándorból nem vittek el zsidókat, s kitelepítés sem volt (ötvenes évek.)

6. A csángó házaspár asszony tagja selypít. Az „s” nem kötőhang (mint a  s, és, meg...,stb), hanem ejtéskönnyítő járulék, a vessző tehát az „s” után írandó.

7. bozgor – a magyarok csúfneve a románoknál.

8. pityóka – krumpli

9. megfarmarkolászni - ezt a szót nem találtam tájszótárakban. Azt hiszem, egyéni szóteremtés.

10.   Saliga István kéményseprő.

11.   Mészáros László kőműves.

12. Juhász Attila csapos, centercsatár, Cserháthalápon lakik.

13. A becsei vadásztársaság vezetője Marton Tibor

14. Kiss József a polgárőrség vezetője. A polgárőrség hivatalos neve Magyarnándor- Debercsényi Vagyon és Önvédelmi Testület. A faluban hét egyesület van. Körzeti Gazdakör, Nyugdíjas Egylet, Sportegyesület, Művelődési és Falufejlesztő Egyesület, Titán Testépítő sportegyesület, Horgászegyesület.

15. A Petren György kukoricaföldjénél.

16. Kusnyár István, népszerű személy, agglegény.

17. Magyarnándorban az iskolásgyerekek száma 200 körül van. Csökkenő a tendencia. A falu törekvése egy állandó nyári gyermek képzőművészeti tábor működtetése. Az 1994-ben megrendezett első táborozásnak 36 résztvevője volt.

18. A falu nevesei – az egykori tanácselnökből három cikluson át volt polgármester Sándor István – a mostani polgármester, Bögös Tamás, volt művelődési ház vezető, tanár – egyik tiszteletre méltó pedagógusa Giebiszer Gáborné, volt iskolaigazgató – Szána Gábor, a mostani iskolaigazgató – népszerű Filiczkiné Nagy Éva képviselő, Piatrik Valéria könyvtárros.

19. Tamás Jánosné honosította meg Magyarnándorban a Szűz Mária eljegyzése ünnepséget, mely korábban a Jászságban terjedt el. Nógrád megyében nagy kultusza van Szűz Máriának, sok házban van Mária-sarok, porcelánszobor,  gyertyák, díszek. Szokásos itt a Mária-öltöztetés. A kis útmenti kápolnában (itt „káponkának” nevezik ) lévő félméteres szobor évente kétszer-háromszor díszes, drága új ruhát kap. Szandaváralján ezt daloló asz- szonykórus ünnepli. Magyarnándorban a falu déli bejáratánál lévő kis kápolna Máriácskája Jézust tart a karján. A falu nevezetessége a katolikus templom előtt álló XVIII. századi Nepomuki János szobor.Májusban a zászlós felvonuláskor  a virágdíszes sátraknál misézés folyik.

20. ekecsölés, ekecsüllés – a Magyar Nyelvtörténeti Szótár szerint (Akadémiai Kiadó,

733.oldal) bizonytalan eredetű, valószínűleg hangfestő szó. Első említése:” A parazna ferfi á mas embőr feleségeuel ekeczel”. Azaz pajzánkodik, enyeleg, incseleg,illetve piszkál, piszmog, pepecsel – közelebbi jelentése a Tisza felső vidékén – birbitél, azaz babrál, fogdos, a Vas megyei Kemenesalján birbityöl, Makón birbitél, Füzesabonyban cicerél, petél, búbol. A szó Magyarnándorban egyik alakjában sem használatos.

21. Monika, mint mondják, lelki sérült,szociális gondozóból kapott kimenőt.

22. ikszikikszi-titkár – a KISZ-titkár csúfos kiforgatása. Foximaxi – a Marxizmus Leninizmus Egyetem hallgatója

23. A faluban zömmel függetlenek a képviselők, a KDNP-nek és a FIDESZnek néhány képviselő-tagja van. A szólás azt tartja mégis, hogy „Nógrádban az emberek vagy hithű katolikusok, vagy hithű kommunisták”.

24.   kerékbetörés – a hóhér az elítélt végtagjait fokozatosan  darabokra tördelte egy felülről újra meg újra leejtett vasalt szekérkerékkel. Végül az emberroncsot a kerékre helyezve felszúrták és a madarak prédájául hagyták.

25. Ipolyi Károly atya, római katolikus lelkipásztor Magyarnándorban

26. Furik – talicska. További „magyarnándori szavak” guliga, guligák = azok a drótvázból hajlított íves kis fülke alakú, a szabadban felállított és virágokkal befűzött helyek, melyeknek Mária-oltára előtt, a máriás zászlókkal felvonulóknak  májusi szertartást tart a lelkipásztor,  cibik= zöldhagyma, karics =disznóól, garád =kerítés , peco = fából készült heverő,dikó, többnyire a konyhában , patrag =rakoncátlan, kutács =piszkavas, rúra=sütő, ziz = átkozó szó: fene, baj,( Tkp: íz. „Az íz vinne el!” =„A ziz vinne el!”.) bregyog = összevissza beszél… és egy helyi étel: a mélytányérba kiszedett főtt tésztára bablevest mernek. A különbség a tésztás bableveshez képest az, hogy sokkal több a metélt. Beszélnek egy régi ételről, a domikáról, de ezt már alig ismerik. Ez – vékony kernyérszeletek túróval váltakozva több rétegben, végül leöntve forró sós vízzel, s a tetejére vajat tesznek. Lehet zsemlével , kaláccsal is. ( A recept előfordul Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári szakácskönyvében, Magyar Hírmondó sorozat, Magvető, 1981)

A felhasznált források jegyzéke:

Magyarnándori Kalendáriumok –- A Magyarnándori Művelődési és Falufejlesztő Egyesület  kiadásai 1993 –.

Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén, Budapest, 1968

Dr. Koczó Renáta: Az 1782. évi Hont megyei cigányper, Vámosmikola, 2000

Etimológiai, táj- és idegennyelvi szótárak, Czuczor – Fogarassy, A magyar nyelv leíró nyelvtana, Bárczi Géza: Magyar Szófejtő Szótár, stb .

A régió tervezési terve, a Cserfa Egyesület munkaterve, Almási Edit dolgozata. Magyarnándor  statisztikái az önkormányzati nyilvántartásból.

vége