Orosz mondó

Szanyin táskája

Mihail Petrovics ARCÜBASEV (1878-1927) nevét ma leginkább a Szanyin című regénye nyomán ismerik. Még inkább talán a Karinthy Frigyes készítette gúnyos átirat nyomán. Vagy talán már azt sem olvassák?

Mindenesetre a Szanyin-problémán nem könnyű túllendülni. Számomra a probléma akkor tetőzik, amikor a regénybeli művelt társaságból valaki megkéri rá, mondana beszédet Zarugyin sírjánál, s ő triviálisan nyilvánítja ki megvetését, hiszen Zarugyin öngyilkos lett.(„Miért olyan ostoba valaki, hogy megöli magát?”)

Érdekes végiggondolni, hogy Szanyin tulajdonképpen azoknak a hősöknek a rokona, akiket „fölösleges ember” szóval illett az irodalomtörténet. Ezek a hősök Puskin Anyeginjétől Turgenyev Bazárovján s más hősökön át egy számtalan társadalmi nyűggel terhelt korszak „feleslegesei” voltak, akik majd szellemi előkészítői lettek a XX. század nagy orosz forradalmának.

Ugyan, milyen messzi van az az idő? Biztos? Szanyin az értelem nevében viselkedik részvétlenül. A részvétlenség az ő forradalmi „imidzse”. Az – amit nem tesz meg. Hogy megérteni sem hajlandó: adott esetben a mérleg serpenyőjébe csak saját létezését hajíthatja a világnak szóló figyelmeztetésül az ember. Szanyin szemében az ilyesmi -- nyavalygás.

...A regény azzal fejeződik be, hogy Szanyin leszáll a vonatról és elindul a mezőben. Táskája a vonaton maradt, s nem is biztos, hogy véletlenül. „Minek is az a táska? Egy táska - az élethez?”

Csakhogy a talált tárgyak osztályán a táska ma is megvan. Benne furcsa lelet: az emberi kapcsolatkultúra cselekvő tagadása.(Formálisan mégcsak számon sem kérhető. Hiszen - Szanyin, ugye... nem tett meg valamit. Noshát, éppen ez az...)

* mondó, azaz a rondó dalformát utánzó mesélő műfaj, afféle a történeteket elmondó írás, mely nem műfajában, hanem a századvégi haláltánc versek humorával búcsúztat eseményeket, néha könnyezve, mint a Fehérbohóc.

Szanyin belépője

 Szanyin a réten át megyen.

Szanyin? Szanyin ellfelejti

súlyos táskáját. Nem mereng

a halálon sem. Megy csak Ennyi.

Szanyin csak megy. Tekintete

fényes, akár az elmeél.

Szanyin? mintha legyintene.

S Szanyin beszél. Ő elbeszél.

Szanyin szabad, akár a szél,

Szanyin beszél és elbeszél,

Szanyin mellettem el-beszél.

De miért nem mellém beszél?

Szanyin beszél, nevetve él,

Szanyin? Pedig nincs is talán.

Öngyilkos „entellektüél”

kinek kopogtass ablakán?

Szanyin emitt masírozik

az örök rozsmezőkön át.

S egy zörgő garnizon-mozi

hátul – ágyékból– fényt okád.

Kádergyár

„Ó, faros traktoros leány!

Maradj velünk! Ne még, ne még...!”

Jó közös ritmus old hiányt.

Egy fiúkollégiumét.

A fiúkét. A bakaszag,

a kültelki mozi.

S éjjel a pokróc alatt

mind malmozik.

Né, egy káderbe vont a négy

összetolt ágy! A képzelet

mit is idézne? Szőke térd-

s comb („térgy magadhó'”) – tényeket.

Pedig ölelni volna jó,

aki lett volna, messze tűn.

Ezt hagyja ránk? Közös hajó

-ban, -ben vallani. Hol a bűn?

Hisz kedves nőkre van joga

és vágya is külön –. külön mindünknek.

Mégis óvoda-igazgató úr csíp fülön.

Szanyin, mint igazgató

„Nézze, a bunkócska sárga,

a bunkócska igen drága,

azt húzzák a vaskapába,

vésse jól a kobakjába!

Ha nem vési kobakjába,

majd vésik a kobakjába,

a bunkócska igen drága,

hej, te bunkócska, te drága!”

(Felelni volt csak szép jogom,

ha szűk világ a vallatóm,

s ha nem szólok, más nem felel,

amikor halni, halni kell.

Amikor átszakadt a gát,

lassan és türelmesen

arcába mondtam önmagát.

S mosolygott:„Nem így van teljesen...”)

„... fiam, a bunkócska drága,

mivel földig ér az ága,

igaz, hogy tőből kivágva,

dehát attól olyan drága.”

Folyamodás Szanyin ügyvédjéhez

Glubokó uvazsájemüj

goszpogyín kollég'-advokát*,

az ember attól nem hülye,

hogy nem hülyítteti magát.

Meghalt Zarugyin s Szolovejcsik,

node, emberi alapon...

gondolná-é Ön, hogy csak ennyi,

hogy kötél vagy egy pléhgolyó?

Ugyanis észre kéne venni,

hogyan  lesz vélük kevesebb

éppen az, ami még embernyi,

s nemcsak dünnyögni: „Így esett.”

Szanyin mosolya végzetes.

Létemet nem lenni készteti.

Szanyin  nem  természetes,

hanem  természeti.

S jaj, Zinaida nyugtalan,

zilál a keble, mint a vágy,

asszonyi búval megfogan,

csónakzó virághintaágy.

*„Mélyen tisztelt ügyvéd-kolléga úr!” (orosz)

Szanyin táskája

                               A vasúti pályaudvari csomagmegőrzőben

Odébblökik. Öreg bútor.

S leltár készül, mi van benne.

Áll az idő, vén konduktor

sapkába' meg szemüvegbe'.

Szanyin táskája ez. Olyan,

mint apámé volt, vasutas

bádogtáska. Vagy...? Komolyan

mondom... tán csak nem ugyanaz?

S az ott? Bazárov bicsakja.

S zacskóban... „ír-mag”... Mi lehet?

Nini, kis ördögfej csapja

föl a sótartó-födelet.

...„csornüj vóron*”. Hát ez meg mi?

S papírdarabka:...„a pártba...”

S őrölt bors meg nagy kötegnyi

papír... „bunkócska, te drága”.

Csörgő jelvény, bádog plecsni,

... s a szabad szelek szárnyain

kissé leszáll Szolovejcsik,

„Vojgyítye, mílüj goszpogyin!”**

* „csornüj vóron” (rab-vagon) Tkp.„fekete varjú”

** „Vojgyítye...” Jöjjön be, édes úr! (orosz)

 

Szanyin kilépője

Szanyin? De hisz csak kitalált

fickó. Bár, amúgy érdekes.

Nagyon kell ügyelni rá.

Ez természetes.

Szanyinhoz nekem van közöm.

annyira,

mint ahogy közös a törülköző

tucatnyi férfira.

...És azt hitte, hogy van joga

tőlem kérdezni meg:

„Mi van? Nem jó a ... szoda*,

a közös élvezet?”

Szanyint zsebre is teheted,

drágám, e korszakos regény f

űzve- kötve éltetett

néhány költeményt.

Szanyin – a szattyán párnaszél,

körül fodroz, én meg - hagyom.

Szanyin majd mindent elbeszél. Sosem lesz altatóm.

* valószínűleg „uszoda” (szövegromlás)

Oszip Mandelstam (1891-1938)

Gulag-fogságban pusztult el.A kor kiemelkedő költője, akinek prózája, esszéi és kritikusi működése is fontos a sokszínű huszadik-századelő  világában,  s jóllehet magányosan alkotott, irodalmi barátság fűzte az akmeisták köréhez, amelyhez Anna Ahmatova is tartozott. Nála is, Ahmatovánál is megjelenik 1921-ben írt versben a balta (fejsze)... nyilvánvalóan a diktatúra jelképe ( a lírai logika szerint ez a római fassióból származó, a vesszőkötegbe szúrt bárddal azonos, a későbbi olasz fasizmus is ezzel tart kapcsolatot).Mandelstam írt nyílt,szókimondó verset is, Sztálinról, melyben gyűlöletének adott hangot. Letartóztatása és halála oka is, többek közt, ez volt.

Az udvaron mosakodtam, éjjel –

 

Az udvaron mosakodtam, éjjel –

Zord sziporkák, merev csillagok

fénylettek, mint só egy baltaélen.

Teli hordóm széle befagyott.

A nagykapu vaslakatra zárva,

a föld bevallottan vad, rideg

s tiszta.Igazabb, mint a nyersvásznak

durvasága.Várhatsz jobb hitet?

Nyers sótömbként hordóban a csillag

oldódik,csillám s nyálkás  sötét,

mint egy hulla e maró sós kínban,

ízesebb igaz a szörnyűség.

1921

Anna Ahmatova

(1889-1966) versei

A világlíra orosz klasszikusa, az orosz Szappho, a sztálini diktatúra idejének nehéz sorsú, erős karakterű asszonya, aki egész életén át tartó méltánytalan mellőztetésben élve építette fel művét. Főként lírája, de tudományos kutatása (többek közt Puskinról) és a keleti nyelvekből készült műfordításai  is jelentősek.

 Rémület kavarta éji árnyak...

Rémület kavarta éji árnyak,

Hullongó holdfényben fejszefej.

Házfal mögött zajok motoszkálnak.

Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,

Rozzant padlón számvevést kopog,

Szikrázó koromszakállat ontva

Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,

Gyufám dugta el, gonosz manó,

Mécslángom kioltja. Csillanó

Fegyver jobb. Puskák mellembe nyomva.

Volna jobb csak zöldellő mezőben

Ácsolt nyers vérpadra dőlve kint

Örömszó és nyögdelések közben

Piros vérem elfolyatni mind.

Én keresztem, szívemhez szorítlak,

Isten add, jaj ,vissza lelkemet,

Édes-rotható enyészet-illat

Émelyít s az ágyam  jéghideg.

1921

Jósoltam én kedveseimnek

Jósoltam én kedveseimnek

Halált, s meghaltak sorra mind,

Jaj, jaj nekem, e sok sírvermet

Előre látták szavaim.

Keringnek, mint hollók, rivallva,

A vér fölött, mely párolog,

Jaj, szívem kéjes riadalma

Zúdítja őket, vad dalok.

Mint szív a mellemben, közel vagy,

Oly’ édes nékem ily’ közel.

Jöjj és hallgass meg – engem elhagyj,

Bűvöllek – menj, menj tőlem el.

Ne tudjalak, úgy küldenének, Jaj,

Múzsa, ne hívd őt sosem,

Éljen, s ne mondja őt az ének,

Ki ismeretlen kedvesem.

Újévi ballada

Unatkozik, felhők között, a

hold, Bágyadtan egy szobába les.

Ott hat teríték áll az asztalon,

S az egyik teríték üres.

Ez férjem,  én s néhány barátunk.

Köszöntjük, ím, az újévet.

De ujjainkat vérbe mártjuk,

S a bor, mint a méreg, úgy éget.

A gazda emeli telt poharát

Méltósággal és mozdulatlan:

„Földre, tisztásra, mert e föld – hazánk,

S mert itt fekszünk alatta.”

A másik úgy beszél, mint egy ima,

Ám tűzzel az arcomba  lobban.

S így kiált: „Iszom a dalaira,

Mert itt élünk mind mi azokban.”

S a harmadik, az, aki elhagyott,

Nem is sejtve tán, hogy letűnt,

Így szól: „Azokra kell, hogy igyatok,

Akik még nincsenek velünk.”

Visszanézett, s mondta, vár rám…            

Visszanézett, s mondta, vár rám

Mennynek fehér küszöbén,

S megjósolta haldokolván,

Jóságos leszek s szegény.

Áttetsző ég lágyan reszket,

Hallom zúgni szárnyait,

S kenyérhéjat felezek meg

Azzal, aki éhezik.

Máskor, mintha csata után,

Felhő száll vér tavain,

Ő hallgatja csendes imám,

S szerelmes szép szavaim.

Íme, ez hát itt a tenger partja…

Íme, ez hát itt a tenger partja,

Íme, bajra s dicsfényre a gát.

Ölemben zokogsz, s nem tudom, bajra

Vagy örömre értsem-é okát.

Nem kívánok látni több rabot már,

Foglyot, túszt és elitélteket,

Csak veled, drágám, ki nem hajoltál,

Osztanék kenyeret s födelet.

Leonyid Volodarszkij (1950. április 29. –

A versciklus elé – melynek egyrésze Leonyid Volodarszkij 2008. őszi, peregyelkinó tartózkodása idején született, az ott lévői alkotóházban–-, az író a következő jegyzetet kapcsolta. Peregyelkinóban  van az Írók Alkotóháza. A városka valamikor a szovjet írói jólét és érvényesülés jelképe volt.A versek közt említés történik az írók peregyelkinói temetőjéről is, ahová temetkezni mindmáig  presztízs-értékű, ezért az újgazdagok komoly összegeket fizetnek érte, hogy olyan híres emberekkel aludhassák együtt örök álmukat, mint például Paszternak. Az alkotóház  bejáratán most is ott van a táblácska: „A Szovjetúnió Irodalmi Alapja.”

Peregyelkinó

Hej, Peregyelkinó! Írni nem ?

Itt illetlen volna,és nincs megengedve,

az embert madárraj figyelmezteti,

s a kavardult hóesés reggeli kedve.

No és azok ereje, akik itt

szenvedték valahány nyűgét e kornak,

a sűrejét érzem én is, ki nyakig

ülök már benne,

                         te, te orosz Mekka !

Á! Inkább Golgota, inkább vérpad volt.

S a nagy szovjet ábránd gyermekei:

„Sipirc!” – mutattunk ajtót,

s most...rózsacsokrétákat rakunk neki

a sírra. „Mi nem feledünk!” – danolásszuk,

és tömve a ház, a mi írói házunk,

s hajh, nyögve-morogva,  de újra beszállunk,

mint valami körhintába, csak szálljon a szánunk.

(2008. december 11.)

A Szovjetunió

Irodalmi Alapja

– Írók Alkotóháza

Alkotóház.Faliújság. Óda.

Poharak – no, nem a vizet ivónak,

ezek itt a „nem-szabadság szovjet poharai”,

hát ránk maradtak, akár a kéznyomai.

S egy vénecske tábla, az is...az is még ott –

mint portást riasztó jelsor: visít, dudál,

és biztos, hogy kiveri a biztosítékot,

s visz mindent  magával, ami, ami már –

(2008. június 29.)

Az öröklét válasza

Nekem van közöm a szabadsághoz

egy országban, ahol tengernyi a hiánya,

ezért úgy vélem, szerencsés adottságom,

hogy szívemmel dobban a Kozmosz e vágyban.

És gyönyörűek ezek a ritmusok,

senki nem vethet véget nekik sosem,

hát csak az életet választhatom,

s az öröklét válasza: „ Igen, igen!”

(2008. június 12).

Marina Adrianovának

 

Félcipő. Női. A sarka magas.

Úgy ringtál, mint sétahajón – s veled én.

Avagy talán inkább a sors tenyerén

a sötét cipődben, te kis hazudós.

S volt valami rítus az elgondolásban,

amikor váratlan... vége!

Érintetlenségedet hogy malasztra váltsam

át, s Magamra s Istenre,

                            s a Mindenségre.

(2008. november 22.)

Az apród

Szeszélyes királylány apródjának lenni

költő számára válhat szép érdemmé –

Azazhogy ez amolyan  finom dolog,

mint amikor mélyen meghajolok

a legnagyobb lelkesedés csúcspontján,

hol földi dolgoknak már értelmük sincs tán.

(2008. november 22.)

November 4-e és 7-e kérdéseihez,

avagy az orosz jégen

Az ostoba ünnep a frászba elhúz most,

végetért a mi „Nagy Októberünk”.

S mi maradt?

                  A jég. Iszonyatosan csúszós.

„Él-pilóta” legyen, ki ezen repül.

Mert a szovjet jégréteg...?... biz' olvadékony-vékony,

s pottyanunk mi is, ide...oda...

Dobol a dobhártyánkon

a „Hurrá!” meg a „Jajjaj, nemoda !”

Ámde ki van a tribünökön? Mi. Furcsa.

A megkettőződés míve miénk.

S kinek meg-meghörren a tüdőcsúcsa,

azt elnyeli sorra a lék.

Minékünk parancsba adták:„Mosolyogj, hé!”

Ugyanis klasszaknak kell látszanunk.

...Akár egy bumm-zenés felvonulás-tér –

De tolong már a tavaszunk.

2008. április 16.

 

* Volodarszkij november 4-ét illetően bizonyára az 1956-os magyar

forradalmat leverő szovjet tankok budapesti bevonulására gondol.

Amikor elutaztam

Peregyelkinóból

Utolsó estém a házban úgy ért véget,

hogy először volt hó, aztán hó nem volt,

és megritkultak a beszélgetések,

világvég-jósnokokról.

Nostradamusról, no meg Vanga* tornyán

túl váltva át a tévés látnokokra –

helyettük hóvirág-mezőkre,  lelkesen lobogva,

zúgva...de nem úgy, hogy :„Félre a kormányt!”

Mármint az efféle világvég-témákról.

De... csakis hóvirág. S még kerítés sem volt

– újgazdag-birtok körüli vascölöpök.

Csakis a hó, a hó minden fölött.

Azt hirdette, hogy úgy jó.

Lehet, kicsit huligánkedvű, de tán csak vidám,

ám ez volt a „puszta” valóság,

a többi: képzelgés, sóhaj.

Mind, mind mondta a saját igazát-sorsát,

mit Isten üzen neki hóval.

(2008. november11.)

* Vanga – tévéjós.

Temetjük

Rimma Kazakovát

Rimma sírjánál gyászőrség, díszben,

mert óvni kell őt a tolakodóktól,

Rimma, rimánkodunk érted a rímmel,

életed lírai sors volt,

s mi, költők, így kísérjük poetesszánkat

eredeti honába,

mert erdő a hervadhatatlansága,

Rimma – életünk ajándék-tündérlánya.

Amott a fűben el lehet heverni,

ott virágok nőnek és versek,

és dalok (de nem indulók) zengik,

hogy nincs kordonnal lezárva a végtelenség.

Szállj, lobogj, teremts hát, te

                          szerelmes tündér!

Mi itt maradunk, nem tolongunk elő,

Te a fény otthonába léptél,

s micsoda titok az, milyen erő !

( 2008. október 21.)

Szabadság, egyenlőség, testvériség

Peregyelkino, az írók temetője

A SZU-ban az írói elit

– kitüntetések meg elismerések

elismertjei és jólismertjei,

méltóak a dísztemetésre.

A nagyok sírjai! Ám a maffia

már megveti itt is a lábát,

nézz akár a Setó* habjaira,

S nem kell, hogy Istent kiáltsák.

Majd eldönti Ő, hogy kit? mit? miért?

kiismeri magát lélekben, arcban,

hát gombold újra a mellényed**,

                                      jobb itt halkan

mádkozni mindenekért.

(2008. augusztus 26.)

*Setó -japán sziget

** A Deák Ferenc-i mondás „nemzetek fölötti” szabad értelmezésével. (A ford.)

A Gyűrű villámai közt

 

Most a Gyűrű villámai közt járkálok,

mint viharzó sötét park fái között,

s mind erősebben mozdulnak meg az árnyak,

emez átleng rajtam, amaz eltörött,

de nem valami ártalmatlan agyrém,

itt maga az élet viaskodik,

és zúdít ránk, kegyvesztettekre örvényt,

a végtelenbe kifutó Baj hadait.

S az ég olyan, akár a lélek, kinek

hitéből elszökött a kékség,

node valakinek mégis meg kell menekülnie,

bármi fura, élnie kell, semmi kétség,

s ott, ahonnan csak szép szó inthet,

nem S.O.S, hogy „Mentsétek meg lelkeinket !”

Ott, ahol, lehet, tócsák maradtak csupán,

mert Vízözön vonult át a mezei

térségeken és a katasztrófa után

csak barbár jós kérdezgeti,

hogy magot vetni, szeretni jön-e idő,

s lesz-e termő táj s ott élhet-e ő.

De tényleg. Elérjük-e azt a hazát?

S a Gyűrű villámai közt... szóra se nyílik a szád.

               (2008. szeptember 10.)