Ködöböcz Gábor: "Én a verseimet az elfogulatlan őszinteség helyzetéből akarom írni"

Konczek József az 1969-ben színre lépő és a „szétbotozott nemzedék”-ként számon tartott Kilencek költőcsoport leginkább rendhagyó pályájú költője. Múltbéli mellőzése okán „az irodalmi élet mostohafiá”-nak is érezhetné magát, ha nem volna benne tartás, méltóság, kurázsi és önbecsülés. A másfél évtizednyi visszautasítás, agyonhallgatás és perifériára kényszerítés sem törhette meg, mert az önértékére és életfeladatára fiatalon ráeszmélő emberként pontosan tudta, hogy előbb-utóbb az ő ideje is elérkezik. A tájjal maradtam, az Ölelhető térség, a Formáért sóvárgó, és a Damó szerzője joggal lehet hát büszke magára, mert soha sem adta fel a harcot és önmagát, az ütések súlya alatt pedig még erősebbé vált. Mint ahogy elégtételt érezhetnek azok is (nincsenek túl sokan!), akik a nehéz időkben önzetlenül biztatták, támogatták, és sokra hivatott tehetségét felismervén hittek benne akkor is, amikor a hatalmasok a futottak még szerepére kárhoztatták, mondván, hogy a nehéz természetű és hajlíthatatlan Konczek Józsefnek nincs helye a magyar irodalomban. Hát lett. Ráadásul mára nem kevés értő olvasója, őszinte híve és tisztelője is akadt. Jelen sorok írója is örömét leli Konczek József munkáiban, és a kiemelkedő teljesítménynek kijáró elismeréssel, a kvalitásos alkotót megillető tisztelettel tekint a szerzőre.

1. Minden helynek különös varázsa, sajátos kisugárzása és jellegzetes szellemisége van.   Életed során sokfelé megfordultál, de a legfontosabb helyszínek egyik kezemen is megszámlálhatók: Magyarnándor, Tapolca, Budapest, Szombathely, Pomáz és újfent Magyarnándor. Szellemiekben és lelkiekben mi mindent kaptál ezeken a helyeken, miben ragadható meg a genius loci művészi-emberi hozadéka?

– Az a baj, hogy ez a mi emberi kultúránk az emberségnek csak kis szigetein épül. Ezek a szigetek valóságosak vagy gondolatiak (ilyen a művészet is), és az állati eredetből következő titkolt vagy nem titkolt gyakorlat ezt is át meg átszövi. A szigeteket még jóakaratúak is rombolják.

– Nekem volt szerencsém a valóságos hazában egy réten, virágok közt eszmélnem magamra háromévesen – a szokolyai réten. A Börzsönyben az erdei kispatak tavaszi hozadéka barna csipkefátyolos  tölgylevelek harasztja, kimosódott hóvirágcsokor, a vízben csillogó, aranyló, kavargó homok az elvonulóban lévő háború után az első igazi emlékem. Álltam ott a réten, ahol később majd margaréta, vadszekfű, harangvirág és pipacs… A tájjal maradtam verskönyvem címlapjára azért választottam Szinyei Merse Pál Pipacsos rét című festményét, mert nagyon hasonlít a Szokolyáról a kastélyhoz lefelé vezető szerpentinre és környékére, s úgy gondolom, hogy az a kisgyerek, aki virágcsokrot visz az anyjának, én vagyok, bár anyám nem így öltözött. A rét, a margaréta-rét… erről verset írtam, s az az érdekes benne, hogy a margaréta magában foglalja a rétet. A rét a titok, amit a kisebb is magában foglalhat. Ez érdekes volt nekem így.

– Akkoriban így beszéltem:„a bácsik meghalasztották azt a másik bácsit”…„a Jóisten nőlesztett nekünk szép hóvirágot”…„a fázóssak elmentek a bányából”. A háború képei ezek. Embert lőttek agyon, szép volt a hóvirág, a politikai foglyok elszöktek a kőbányából, a kastély mögül, mert már nem őrizték őket.. Azért hívtam fázóssaknak őket, mert dideregtek. Különben én – hogy úgy mondjam – „a kétpontos evel” beszéltem, nincs ilyen a gépemen, azért mondom így. Palócozni most is jólesik, ha Magyarnándorban vagyok.

– Az l945-ös tavasz előtt még télen a mocsaras réten át menekültünk,  mert jöttek az oroszok. Beteg nagyanyám, Széles Annamária, Dornay Sándor anyai nagyapám felesége letett a sárba, s ott ügyetlenkedtem, mert nem bírt felvinni a dombon. Berlinerkendőben nézegettem. Később Makrai bácsiéknál a lángok átvillogtak a konyhai tűzhely lyukain, még később egy nagylány sorban a földes konyha padlójára öntötte a pohár pálinkákat, s azt mondta az orosznak, hogy már megitta, az meg újra-újra töltögetett neki… valaki, egy magyar elhívta a lányt… később ostyát sütöttek.

– 1946-ban Tiszalökre, majd Polgárra, onnan 1950-ben Tapolcára költöztünk.

196O-ban az ELTÉre jártam, utána Szombathelyen éltem, megnősültem kislányom született, aztán Budapest, Pomáz, megint Magyarnándor, a szülőfalum. De közben a Szokolya melletti Berkenye és Nógrád község is a hazám volt – ma is az mert ott a rokonaim élnek. Kisugárzása elsősorban Szokolyának volt és van. A Dunazug című versemben írtam erről. Ez a Formáért sóvárgó verskötetemben van.

– Mi Szokolyán úgy voltunk a talán másfél kilométerre, a dombon túl fekvő faluval, hogy állomásfőnök apámon múlott, hogyan ad tehervagont a váci-balassagyarmati vonalon a krumpli-, cukorrépa-rakománynak, s ebből a kapcsolat  jellege is következett. Azt hiszem, a faluban szerettek minket. Anyám úrilánynak számított, nagyapa erdész-vadász volt a grófi kastély melletti kúriaszerű házban (szolgálati lakás, nagyapa állami alkalmazott volt), apám a szlovákiai mai Zsitavce – akkor Zsitvagyarmat – faluból 1939-ben átszökött az Ipolyon, mert a faluja nem magyar közigazgatás alá került, s itt vasutas lett.

Szirota Jani és Léránt Pista volt a nagyapa teheneinek  pásztora,  s köztük botlogtam. Ők körtét, szőlőt loptak nekem, én meg dohányt nekik a nagyapa ládikójából. Szép volt az alkonyat,  amikor a köd lefolyt a hegyről a vasútállomási völgybe, mi a kastélyban laktunk, mert az oroszok elől féltette a szép épületet a tulajdonos, minket beköltöztetett, igaz, a másik részében az orosz parancsnok rendezkedett be a telefonzsinórokkal… Este, amikor a faluba vitték a tejeskannákban a friss tejet, s a sötétülő erdőben még madárhangok hallatszottak Egyébként a ré- ten nem léptünk aknára, s a tehenek sem, pedig a háborús szemét, a fegyverek, a roncsok ott torlaszolódtak a rét szélén, az erdő alatt… A most készülő Sócsillag című verskönyvemben Árnyék címmel írok az aknák közt menekülő Csodaszarvas-Szarvasfiúról.

– És Szokolyához köt az az emlék is, hogy fekszem az illatos fűben, s egy nagyobb falusi lány rámfekszik és csókolgat. Ez kitörölhetetlenül gyönyörű emlék. S a többi is. Makrai bácsi a favágótőkén – amit mi favágatónak s nem favágítónak mondunk – üldögélt, cigarettázott, a széles karjára tetovált  két angyal – aki a koronás magyar címert tartja – „mocorgatta” a szárnyát. Azt hittem, tényleg élnek. Makrai bácsi somolygott rajtam, s izmai mozgatásával „mocorgatta” az angyalokat.

– Szokolya református, evangélikus, katolikus magyar, Berkenye katolikus sváb, Nógrád község zömmel evangélikus tót falu volt, s ez ma is majdnem így van. (Rámszóltak, hogy ne mondjak én szlovákot meg németet, jól van az tótnak meg svábnak.) Mi katolikusok vagyunk, s Magyarnándor is katolikus falu. Minden nyarat itt töltök.

– Tapolcán 9-18 éves korom közt laktam és kamaszkoromban  a szó szoros értelmében sokat éheztem. Nyaranta könnyebb volt, mert falun volt krumpli, bab, kenyér, zsír is. Tapolcán tudtam, mi az éhség mámora. Knut Hamsun Éhségét egyetemista koromban olvastam. Igazat ír, az éhes ember olyan… pontosan. Volt éhezés az egyetemi nyáron is, amíg nem kaptunk fizetést a gyárban… Szombathelyen a diploma után éltem öt évet.

2. Vasy Géza alapvető fontosságú könyvében (A Kilencek. Az Elérhetetlen föld alkotói. Miskolc, 2002, Felsőmagyarország Kiadó) poétikai és líratörténeti szempontból is valódi rangja szerint értékeli a Kilencek helyét és szerepét. A monográfus egyebek mellett a következőket írja: „Az élő magyar költészetnek majd minden tendenciája megmutatkozott a Kilenceknél (…) Poétikai módszereiben, eljárásaiban az Elérhetetlen föld a sokféleség egymás mellett élő szabadságát, vagyis egy plurális művészetfelfogás szabad értékrendjét helyezi a kor merev ideologikumú művészeti irányításának a tükre elé.” Vasy Géza egyetértőleg hivatkozik Petőcz Andrásnak a Palócföld 1982-es évfolyamában megjelent és akkor igencsak bátornak számító gondolatára: „Nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar irodalmi többsíkúság, a modern magyar irodalom kibontakozása valahol ennél az eseménynél, a Kilencek, az Elérhetetlen föld megjelenésével kezdődött.” A nemzedék útjára és teljesítményére belülről is rálátó emberként hogyan reflektálnál a fentiekre, hiszen fölöttébb izgalmas, hogy negyven év elteltével milyen fénytörésben látszanak a dolgok?

– Erről a kérdésedről – Petőcz András többsíkúság szavához – az jut eszembe, hogy egyetemista voltam, s úgy köszöntek rám páran, hogy „Szia, mi van a síkokkal?” Egy vitában azt mondtam egyszer, hogy az élet síkjai, s ez alkalmas lett az ugratásra. Nem ugortam  persze, s ők is tudták, hogy az életnek valóban vannak értelmezési, szemlélési-szemléleti síkjai, csak éppen a vidékről feljött friss bölcsészgyerekeknek érdekes volt ez a szó… sík. Van, amit nem lehet másként mondani, gondolom ma is.

– Renoir: A mezőn átvezető út című festményét azért szeretem, mert ez is hasonlít a szokolyai rétoldalhoz, lefelé a faluból, összemérhető képek a Szinyeivel is, a valóval is, azzal a különbséggel,  hogy azt az oldalt bebokrosították azóta és magasleseket emeltek a fák, bokrok fölé… A magasles a vadászathoz kell. A Renoir-képen a faluból lefutó nyaralók lehetnek talán Zebegényből, az ottani Szőnyi nyári festőtáborból átjött lányok, asszony, gyerekek is… ezek az idő síkjai, vagy lehetnek Szokolya úri nyaralóvendégei…

– Ehhez illik, hogy Magyarnándorban akarunk nyaranta művésztábort csinálni. Barátaim a tornácon, a kis szobában, az udvaron alhatnak , a falut festik, verset írnak… lehet, hogy a falu ad ebédet… A dolog az elején tart. Pár barátom már meglátogatott, s ott is volt kis ideig. Például a nyáron Dorka nem akart a házban aludni, kinn feküdt a fűben az udvaron, a babvirágok alatt, s amikor a hajnali kis eső elől be akartam menekíteni, mondta, hogy nem aludt. Mit csináltál? Feküdtem hanyatt és beszélgettem az Istennel. Ezt értem. Én hajnalban szoktam beszélgetni Vele. Magyarnándor fölött, fölöttem az ég a háromnegyedrész, alatta az udvari fű egynegyedrész…  tényleg ott van valahol a Jóisten a felhők mögött. Magyarnándorban jó ott lenni. A falu emlékszik a sebekre, amelyek történelmiek, s a falu gyógyítani is tud.

– A tapolcai vonatkozású Alsótó-utca című versemben azt írtam, hogy írják föl a noteszukba: az Alsótó-utcában mindenki mindent tud külön-külön és általában, és még jobban tud, mert így létezik az utca minden lakójában. Ez az a sokféleség, soksíkúság, amit meglátott Petőcz András. A vers kezdő poénja az, hogy az Alsótó-utca „egyszerűen rendhagyó” eset, mert annyiféle, de ha nem írják föl azt a noteszukba, akkor csak – utolsó sor – „ rendhagyóan egyszerű” eset. Volt, aki felírta a noteszába. És valóban. Ez a vers akkor csak rendhagyóan egyszerű lehetett, hogy elhagyhassa a szokásrendet, a zsúfolásig egyöntetű nagy „tam-tamot”.

– Én így válaszoltam a kérdésre, amit az élet tett fel. Rózsa Bandi írta: neki csak kérdezni van oka, a választ nem tagadja, de aki kérdezni sem tud, az hogyan értené meg, hogy (a költőnek) mire nincs válasza. Mi tudtuk, hogy válaszolnunk kell. Nem az, hogy nem tudtunk, hanem mi nem is akartunk kérdezni, úgy látom. Ez a vers csak a II. Elérhetetlen földben jelent meg, de adtam én választ az antológiánkban is. A válaszom így hangzik: Öreg Makrait a szél ütötte meg. Nem én, nem mi. A politikai hatalom birtokosa köteles óvni az életet. Azért engedtük át neki a döntési jogunkat. Ha nem tud vele élni, alkalmatlan. Ez elég keményen hangzik egy 22 évestől. Hát akkor mit nem harcoltam én, milyen arctalan voltam én? Megelőzöm egyes kérdéseidet. Külön furcsa ez Prágai Tamástól, aki az Inka utazás című könyvének (ön)interjújában kiválóan megmagyarázza, hogy minek inspiráló hatására született a regény. Az a regény a modern irodalom olyan kérdéseit modellálja, hogy igazán elismerésem érte. Ha tehát egy elemző elme – ez Tamás - számára, íme, így kell megmagyaráznom, hogy a nevezetes fényes szélről mi volt a véleményem, akkor igazán zavarban vagyok… Aki miatt egy falusi öregember – aki majdnem olyan, mint a Jóisten – „meghalasztódik”, az valamit nem jól csinál. Ráadásul nem is csak hanyagságból hulltak az öregek, hanem az erőszak hatására szívinfarktusok, önakasztások, stb… Erről Takács Imre nagyon őszintén írt. Délelőtt hirdette a pártpolitikát, délután bevitte beadásra (elvételre) a tehenüket. Az Öreg Makrai  versben nekem az volt a legfontosabb, hogy nem mi vagyunk felelősek Makrai bácsi haláláért. Talán a „tam-tam”, a „csinnadratta”. Ennek kimondása után hogyan álltam volna sorba könyvem kiadásáért? Álltam, holott tudtam, hogy az a politikus, aki a cintányért meg a dobot kezeli, naná, hogy nem fog kiadni. Hiszen vádolom… Ez a vád fennállt az elmúlt időben, közben is időszerű volt és ma is az, ma talán inkább. Akik értik, a „meghalasztás”, azok értik az „elhalasztás” technikáját is, hogy egy keserű-groteszk „megmondom-az-őszintét” hagyja el a számat. Aki hagyja meghalni Makrai bácsit, az engem is hagy meghalni. Én őt zavarom,  idegesítem. Nincs arcom? De van. Ez az.

3. Prágai Tamás egyik megvilágosító erejű írásában (Harctalan nemzedék-Ideológia, kánon és költészet ’89 után- Kortárs, 2008. november) az alábbi látlelettel szolgál: „Csaknem tíz évvel ezelőtt hosszabb, lelkes tanulmányt írtam a ’fiatal költészetről’ –lelkesedésem időközben elapadt, reményeimet az azóta eltelt évek nem váltották valóra.(…) Az erős költészet feszültségek eredője. Csak a megjelenítés szűnni nem akaró vágyából és a kudarc pengevágásai nyo- mán születhet meg. Nincs jele annak, hogy ez a nemzedék ezt a harcot felvállalta volna. Pedig, ahogy a keleti bölcs fogalmazott, harc nélkül nem lehet győzni”. Kérdésem: Az ’arctalan’ és ’harctalan’ nemzedékek évadján egyáltalán van-e még létjogosultsága a nemzedéki szerveződéseknek, és kínálkozik-e valamiféle esély a győzelemre? Esetleg be kell érnünk kevesebbel, és Nagy László üzenetébe kapaszkodva („Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”), az irodalommal kapcsolatos elvárásainkat is újra kell gondolnunk?

– Az eltelt időben is ezt ismételgetem. Az életért való felelősség azt jelenti, hogy én élek követni való életet, s nem folyton kimagyarázom, hogy most ez miért nem,, azt miért nem. Egy érzelmi törés is hozzásegített, hogy meggyőződjem róla- nincs nekem maradásom a fővárosban. Vidéken lehet nekem dolgoznom, ott talán több a levegő. Valóban, kicsivel több volt – Szombathelyen. Mintegy „lemerülve” sikerült nem kompromittálódnom – ez mára nyilvánvaló. A „sikeresen kiiktatott K.J.”

– lehet, hogy nem is akart olyan nagyon oda „beiktatódni”. Az én Öreg Makrai versemből valami következett és ma is következik, igazán szégyellheti magát a hatalom, hogy csak lapítani tudott miatta. Hiszen… amúgy… „beengedtek a hatalomba engem is”.Újságíró lettem, s nem kis gyötrelmek árán vívódtam a versem igazán. Az Elérhetetlen föld I. versei egy elemző tudat számára azt is közölték, hogy nem a nép, nem a nagyanyám világa a bűnös, s nem mi, a (z akkori) fiatalok... Ezt úgy lehetett kivédenie a hatalomnak, hogy hagyott szépen minket megöregedni méltatlan helyzetekben, megalázottan, egyébként nagyon ügyesen.

– Éppen ez volt a harc. Ez a harc. Mert azért tudtam azt én is, hogy valamikor majd elmondhatom ezt. Egyébként nem „felvállaltam” a harcot. Esetleg vállaltam, elvállaltam. Felvállalni a disznókereskedő szokta a várható szaporulatot. Kedves Tamás, javítsd ki ezt a rosszul használt igét. A harchoz muníció kell. Nekem évtizedekbe került, amíg megtermeltem. Tudtam, hogy egyszer majd sorban kijövök a könyveimmel. Arra nem számítottam akkor, hogy addigra (eddigre) a könyvekre nem lesz szükség. Vagy jóformán alig lesz rájuk szükség. Ma, amikor magam kiadatom, magam elajándékozom a könyveimet, még jó, ha valaki elolvassa. Bizonyisten igaz,van, akinek könyvet adtam, s csóválja a fejét, ő bizony nem kapott. Ez elgondolkodtat. Hát a kényelem érdekében már neves ember is hazudik? Igen.

– A feszültségekre én rátelepszem a zsigereimmel, s megemésztem őket. (Nyilvánvaló, hogy gyomorfekélyem volt 24-62 éves korom közt. A falu meg a nyugdíjaskor meggyógyított.)

– A nemzedéki szerveződés sajnos manipulálható és nagyon nehéz elérni, hogy ne manipulálódjék.

– Hogy mi itt most beszélgetünk, bárhogyan legyen is, propaganda a számomra. De hidd el, én elvagyok „látványok” nélkül.

Néhány könyvemet már kiadtam, s ennek örülök. Az a tanítás, hogy lehetetlen, elbukás, ünnepély… tudod, ő, Nagy László mondta azt is, hogy csak a lehetetlenre érdemes vállalkozni...  Ez… hát? ! Egyébként elbukás meg ünnepély? Ugyan már. Micsoda romantikus képzetek. Vállalkozni erre kellett, a munkára. Nekem nem a „díjra korbácsolt versenyló”, hanem a Hősi ének egy ménről fedeztető ménje, a tennivalóba belegebedő, de a végén Pegazus-szárnyúvá váló ló lett a sorsom.  S az elvárásokat  nem átírni kellene, hanem kicserélni. A munkát  várni el. Ez a harc. Ez az arc.

4. Minthogy a költő életének legfőbb értelme a költészet, a legfontosabb stációkat a versek és a kötetek jelentik. Noha rangos folyóiratokban (Új Írás, Kor- társ) nemzedékedből elsőként publikáltál, műveid keletkezése és megjelenése között nemegyszer hosszú évek telnek el. Miközben pályatársaid a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején rendre megjelentetik első köteteiket, aközben te sajnálatos módon csak a nyolcvanas évek derekán juthatsz kötethez (Galambok, galambok a történelemben, 1984; Egy szó, 1987). Habár téged az átlagnál jóval erősebb, teherbíróbb és szuverénebb alkotó személyiségnek tartanak, a dilemma mégiscsak nyugtalanító: ki tudja, hogy mi minden pusztul el vagy mi az, ami meg sem tud születni a kényszerű várakozás/várakoztatás közben…?

– Erre a kérdésedre csak azt mondhatom, hogy bírom. Vagyok.

5. Miként azt legutóbb G. Komoróczy Emőke, Alföldy Jenő és Gyimesi László írásai is bizonyítják, napjainkra meglehetős konszenzus született arról, hogy tehetséged és teljesítményed alapján nemcsak nemzedéked, de a kortárs magyar irodalom bármely alkotójával kiállod az összevetés próbáját. És bár a realizáció nem egyenlő a rivalizációval, érdekel, hogy mit gondolsz műveid recepciójáról, a nagy magyar irodalmi „prérin” való jelenlétedről, a kánonban elfoglalt helyedről és szerepedről? Esetleg bizonyos kérdésekről van-e valakivel/valakikkel vitád?

– Most már ilyen afféle „igazságosztó” vagy mi szerepbe lovagolom bele itt magamat, de van, amit csak úgy lehet mondani, ahogyan van mondva. Tudod, hogy öreg parasztok milyen természetességgel tudnak mondani, és jól mondani, és szépen mondani olyan szavakat, amiket egy illemtankönyv tiltana! Azaz, a mondás tónusa, környezete, dramaturgiája nagyon fontos. Én a verseimet az elfogulatlan őszinteség helyzetéből akarom írni, s mást is.

– Én nem rivalizálok.

– Mostanában a türelem nem erősségem. Nemrég hangosan átkozódva kifakadtam egy „könyörgöm, akasszuk fel!” kitételű versre. A „vers” elég kusza volt.

– A déli háborúban embereket nyársba húztak, motorosfűrésszel megcsonkítottak… nem mondok többet…  s valaki kiáll, hogy Héjjas, Prónay, Ostenburg iszonyatát idézze fel. Ez a mondat a Valahol Európában nagy filmünkből való, ahol a kis Kuksi, az országúti csavargók bandájának legkisebbike a betörésből származó szesztől berúgva jótevőjüket, a zenetanárt-zeneszerzőt akarja felakasztatni. A vers a magyar filmre, a magyar kultúrára szégyent hozott.Abban a közegben, ahol a Hideg napok, a Vérbosszú a Bácskában és a közelmúlt déli háború emléke eleven, az iszonyatról úgy érdemes szólni, ahogyan Tari István, Apró István, Bata János és Vicei Károly a Magyarkanizsai Írótábor antológiájában. Sajnos van olyan felelőtlen alkotó, aki gyilkolásra lázít. A tábor vezérgondolatát, hogy a mi erkölcsünk a szembefordulás, megszégyenítő volt így átértelmezni. A bátor szembenézés és voyeur provokáció különbsége ez.

6. A Kilencek a legszembetűnőbb rokonságot világképi és poétikai szempontból a Hetek költészetével mutatja. Az élmény- és érzékenységformák érintkezése, az értékvilág nagymérvű egyezése, az esztétikai magatartás lényegi azonossága a két csoport között szoros kapcsolatot, folyamatos párbeszédet teremtett, a kádári-aczéli hatalommal szemben pedig afféle véd- és dacszövetséget hozott létre. A nem jelentéktelen habitusbeli különbségeket is figyelembe véve művészi-emberi vonatkozásban mi volt ennek a dialógusnak a fő hozadéka? Számodra mit jelent és miért fontos a Hetek néhai költőivel (Ratkó József, Bella István, Kalász László, Raffai Sarolta), illetve ma is köztünk lévő tagjaival (Ágh István, Buda Ferenc, Serfőző Simon) évtizedek óta tartó személyes ismeretség és barátság?

– A Hetekhez a közös ihletforrás közelít. Ez a tárgyak, munkaeszközök, életkörnyezeti részletek-darabok, a vidék erkölcse… Olvassuk egymást, s ez elég is. Ami a „véd- és dacszövetség” kifejezést illeti… nincs itt – s szerintem nem is volt – semmiféle véd–, főleg nem dac... Remélem, ők is úgy gondolják, hogy mint valami fa ágai, összetartozunk. Személyes kapcsolatot nem kerestem egyikükkel sem. Nem is kell. Serfőző Simont régen ismerem és szoktunk beszélgetni.

7. A Kilencekről és a Hetekről értekező Jánosi Zoltán pár évvel ezelőtti tanulmányában (Hitel, 2003. november) a következőket írja: „A Kilencek köztudottabb eredményei mellett most hadd történjék utalás csupán a szinte tökéletesen elfeledett és az újabb kori lírafejlődésünkből sikeresen kiiktatott Konczek József műveire. A Káré Magdolna című költeménye például a Sinka utáni modern, „besűrített” balladát teljes emberi sorstükörként teremti újra. Ez, valamint a többi folklórintegráló alkotása is (Nagyanyám lakodalma; Anyám, arany liliomszál; Öreg Makrait a szél ütötte meg; Vállaimban tintás rózsa) egyfajta líratörténeti párhuzamként fogható fel például Szöllősi Zoltán, Kiss Anna, Kalász László, Várkonyi Anikó ezen az ágon később nagy értékekké nyíló alkotásaival”. Gondolom, ez a kontextus és az értékelés nincs ellenedre. De vajon a népköltészet archaikus rétegeihez és szemléletformáihoz való visszanyúlás mennyire volt részedről tudatos, avagy önkéntelen? Ennek kapcsán az sem érdektelen, hogy mit gondolsz a hagyomány és újítás, a tradíció és modernség érintkezéséről, illetve a fentebb emlegetett folklórintegráció alkotói pályádon betöltött szerepéről?

– Ennek a kérdésnek azért örülök, mert Jánosi Zoltán azt integrálta a saját szemléletébe, ami nekem is a legfontosabb. De én nem vagyok kiiktatva. Valakik félre akartak tenni, s ideig sikerült nekik. Mondjam azt, hogy amíg én is akartam? Mondom, azzal kellett foglalkoznom, hogy legyenek írásaim, tehát a kenyérkereső újságírás mellett írtam szépirodalmat. Juhász Ferenc – akit máig „irodalmi apámnak” tartok, azért végig figyelt rám.

– A költő-névsorról az jut eszembe, hogy a párhuzamosnak két „szára” van, s nemcsak az egyik párhuzamos a másikkal, hanem a másik is az egyikkel Líratörténeti párhuzam? Az én szempontomból  nincs líratörténet.  Ezek a költők szerintem egymástól függetlenül „nyílnak értékké”, s itt már a Zoli szava szerint.

– A népköltészet szeretete, forrás-tápláló ereje nekem tudatos. Amikor az egyetemen Walt Whitman, Kassák és Saint-John Perse végtelen-féktelen  szabadverseinek viharában lélegeztem, egyszer csak dobogni kezdett bennem Káré Magdolna sorsa. Róla, és a paraszti őseim sorsáról szabadversben? Magyaros versforma kellett hozzá, s ez hozta magával a mondanivalót is… Sok érzelmi mélység származott ebből számomra… Nagy László „ropogós ritmustömbökről” is írt az antológiánk előszavában, s azt hiszem, ezt éppen az én verseimre mondta. Jánosi Zoltán ítéletében viszont lényegi meglátássá érlelődött a Nagy László-i észrevétel.

    – A szerelmet olyannak szerettem volna, mint a Tavaszi szél, vizet áraszt, s nem a balladás-démonos érzést akartam, nem a halálba táncoltatott lány balladáját, de nagyanyámat úgy kellett megírni, hogy élete kellékei egyúttal a börtöne is lettek. Mi legyen? Vagy ebbe halunk bele, vagy „a szél üt meg”?  (Esetleg azt is, aki – a „szél”?) Én nem szerettem soha a 120 százalékos teljesítményt.  Legyen az 100. De 99 se... A magyar népköltészet – jó anya.

– Világirodalmat azért tanultam, hogy a magyarhoz mérhessem. Ha ez furán hangzik is, a dolgok a maguk folyamatában ilyen iskolásan zajlottak. Minél jobban elmélyedtem egyikben, annál izgatottabban vágytam a másikra is. Így vagyok a modern törekvésekkel is. Izgalomba hoznak. Én a hagyományból nem kiléptem, hanem – hogy úgy mondjam – ráborultam, mint kotlóstyúk a csibéire a héják elől. De nem a modernség a héja. A modernség is ott van a kosárban. Nem bántják egy- mást. Védeni azoktól kellett mindazt, ami a látásomba fért, akik állandóan – Király- király adj katonát módjára - „lecsatlakoztak” egyikhez vagy másikhoz.

– Az újítás a forma oldaláról lehetséges, így gondolom. Papp Tibor, Ladik Katalin és Szombathy Bálint művészete igaz értékeket hozott. A modern náluk mindig egy formailag is kényes-koncepciózus-kidolgozott alakban jelenik meg. De azokkal a kísérletekkel, amelyek őket vagy egymást másolják, maszatolják, nem szeretek találkozni. Ladik Kati legutóbbi Teslája, Papp Tibor – Kelemen Erzsébet által meggyőzően, jól méltatott – számítógépes „játszásai” számomra követhetőek, tetszenek és inspirálnak. (Törekvéseimből egy kis mutatvány az Alapszavaink országa című „tervem”, a „hangok szorzata”… az Ölelhető térség versfüzetemben.)

– Már régebben volt, hogy Csontos Jánosnak elmondtam - még egyetemista volt Debrecenben,  s az interjú az egyetemi lapban megjelent -, hogy Max Bill téridomaiban és rajzaiban valami matematikai alap fegyelmével dolgozik, s amikor a műben megjelenik egy – irodalomról szólva – nemtextuális, hanem valami – mondjuk éppen matematikai – más elem, valami izgalmas történik. Így a szövegalkotásban is. Ez bizonyos trendek-sorozatok kifutását is hozza, így Papp Tibornál is, most. Én az Alapszavainkkal azt akarom jelezni, hogy a hangok szisztematikus összeillesztgetésével milliárdnyi szót is alkothatunk – be kell határolni – és az új szavak közül kiválogathatunk széphangzású szavakat. Ezeket felajánlhatnánk a nyelvnek, mint organikussá válható alapokat.Szombathy Bálint arról ír, hogy a „no more” követelménye a már meglévőtől és az általa is létrehozottól  új eltérőt, mást kell, hogy eredményezzen. Groteszk példám szerint így a művész, ha leírt egy szót egy papírlapra, legközelebbi alkotásként valami egészen mást kell alkosson, mondjuk pepita szöcskeszárnyat…Ezek az én példáim a megértésért, de nem biztos, hogy jók,.Azt is mondja, hogy minden lépés után visszalépünk, majd kilépünk más irányba…én azt hiszem, hogy a meghaladás igényének jelzése, kifejezése is már más, már a modern felé mozdul… De az altatódalokat vagy az Országút dalocskáját meghaladni sehogyan nem lehet…

8. Munkásságod egyik legavatottabb ismerője, G. Komoróczy Emőke nemrég megjelent nagy ívű pályaképében (Agria, 2008. ősz) a tájjal való egylényegűségedet hangsúlyozva írja a következőt: „Konczek számára a legmaradandóbb és legmélyebb élmény a táj. Ő maga is a táj része: erről a szilárd alapról indul el, felszárnyal, s ide tér vissza mindig, mint Ady ’fel-feldobott köve’. Nem véletlen, hogy válogatott kötete is ezt a címet kapja: A tájjal maradtam”. Jól- lehet, életedben Tapolca is fontos szerepet játszik, a fölnevelő szülőföld, a mindig bennünk élő és megtartó tájhaza számodra elsősorban Nógrádot jelenti, azon belül is főként Szokolyát, Berkenyét, Csesztvét és Magyarnándort. Közülük is legkedvesebb lehet a szívednek a hajdani Édent s talán a létezés centrumát jelentő Szokolya, ahol önfeledt, boldog nyarakat tölthettél. S miközben csodákban volt részed, meg tanultál a tájra figyelni, a természettel együtt lélegezni. Egészen bizonyos, hogy ebből költőként is igen sokat profitáltál, hiszen mindenki azt veszi észre a világból, amire megtanult figyelni. Jól gondolom-e?

– Gabi, te tudósnyelvet beszélsz. Ez így jól is van, de ezt én így nem mondom. Ez a dolog sokkal rejtélyesebb ennél. Ezek a nyelv stílusrétegei, s – tenném hozzá–, hogy ehhez kapcsolódnak a „nyelvalá” és a „nyelvfölé” alkotott más lehetőségek. Legjobban Alföldy Jenő kiváló barátom érti, mit akartam az ún. „korjag-versekkel”. A Kortársban írt róluk. Talán legjobb ha elmondom, hogyan látom én ezt belülről. Ha az ember elengedi az értelmi kontrollt,s beszélni-gajdolni kezd, különös lélekállapotba kerül, lesznek szavak, amik „olyannak akarnak hangzani”, s ezt folyamatos lehet, csak az a baj, hogy valahogy el kellene kapni őket… magnóval próbálkoztam, de akkor a tudat, hogy magnó veszi a beszédet, annyira zavart, mintha… illetlen dolog jut eszembe… ezt nem mondom ki… akkor soronként-mondatonként „merültem le”, s így gyűjtöttem a szonettek sorait. Utána megnéztem, mit jelentenek magyarul!!! Igenis van jelentésük. Ehhez sokat kellene itt beszélnem. Azt tudom,  hogy az ilyen „manóbeszéd” nagy élvezetet okoz.

– G. Komoróczy Emőkének többszörös köszönettel tartozom. Nemcsak az orosz Anna Ahmatova magyarra fordított verseit vette óvó szeretetébe, s előszavával segítette, hogy ez az értékes líra eljusson a lelkekhez. Nagy portrét is írt rólam, éppen az Agriába. Megvallom, sokszor éreztem fiús zavaromban, hogy a legmélyére lát a dolgoknak, mint egy igazi tudós. Az, hogy Vasy Géza a Kilenceket kezdettől vigyázta-magyarázta, nagy segítség volt ehhez az újabb „merítéshez”, de azt, amit ő lát, Géza nem tudhatta. Megvigasztal, hogy az idő majd helyére tesz mindent.

9. A lelki-szellemi járatainkat tisztító és a létezés izgalmával ható (mert a hátgerincet megborzongtató!) nagyköltészet mindig a legméltóbbat célozza meg: a lét határainak szüntelen tágítását, a belakható világ emberileg lehetséges teljességét, az otthonra és hazára találás semmihez sem fogható élményét. Konczek József költői univerzumában is ennek a misztériumnak lehetünk tanúi. Sok szép versed közül egy (Renoir: A mezőn átvezető út) számomra különösen kedves és katartikus. Talán azért, mert bennem is hasonló reflexek működnek a „mondhatatlan titka”, a „keretbe fogott idő” és a gyermekkor tündöklete kapcsán. Ritka nagy ajándék, hogy egy vers ilyen elemi módon és egzisztenciális érvénnyel képes megérinteni az embert. Amikor ezt a remekbe szabott alkotásodat olvasom, majd mindig belém hasítanak Somlyó György szavai: „Az emberek sok mindent tudnak. És még sokkal többet fognak tudni a jövőben. De ha egyszer elfeledkeznénk arról, amit csak a költészet tud, minden tudásunk semmivé foszlanék”. Soron következő verseiddel, közeljövőben megjelenő köteteiddel – Kiss Benedekhez, Győri Lászlóhoz, Péntek Imréhez és másokhoz hasonlóan- te is sokat tehetsz azért, hogy ez ne következzék be. Erősen remélem, hogy tartogatsz még számunkra néhány meglepetést, és költőként – akárcsak Kányádi Sándornak– neked is az a legfontosabb versed, amit még ezután fogsz megírni…

– Beszéltem már Renoir festményéről.  A verset is ihlette. Az a merész ecsetkezelés, ami maga a tökély, egyszerűen lenyűgöz. Azt hiszem, amíg engem a látványok-képek-festmények így tudnak ihletni, fogok jót írni.

10. A már idézett G. Komoróczy Emőke az eddigi életműveden végigtekintve így ír: „Konczek József költői pályája csak a rendszerváltást követő évtizedekben teljesedett ki. Életművének valódi arányai csak most, az ezredfordulón kezdenek körvonalazódni. (Damó-kisregény, 2001; Költemények: A tájjal maradtam-2006; Ölelhető térség - 2006; Napozik a dongó- 2007; Formáért sóvárgó- 2008; Műfordítások: Ahmatova ifjú arca- 2007). Talán most végre – a hányatott életút után – révbe ér, s sikerül kiadatnia, több, még kéziratban fekvő munkáját”. Aktuális közérzetedről, folyamatban lévő vagy kiadásra váró munkáidról és a jövőre vonatkozó terveidről, reményeidről kérdezlek végül.

– Szeretném, ha a könyveimet megismerők azt látnák, hogy nem vagyok elkésve, jóllehet hatvanéves korom után „léptem pástra”, de most szép sorozatosan. Új terveim is vannak. Még „nem játszottam”eleget. Szeretnék könyveket csinálni, a magaméit. Ha a Sócsillag megjelenik, akkor egy képverseket tartalmazó albumot készítenék.

– De mi a Sócsillag? Nyári munkán, éjszakai vagonkirakáskor  a mellemen egy nagy csillag alakú izzadságfolt lett. Ez a sócsillag.

– Többen mosolyogtak rajtam, amikor az Elérhetetlen föld l969-ben megjelent, mert azzal kezdtem a bemutatkozásomat, hogy szeretem a fizikai munkát. Ez igaz, egész életemben dolgoztam  nyaranta útépítésen, gyárban, szőlőben. Amikor segédmunkás voltam a Lenin Kohászati Művekben, akkora szögletes pecsétet nyomott az irodai lány a munkakönyvembe, mint a tenyerem, s később ezt a személyzetisek a következő munkahelyeken bizonyos, tisztelettel nézegették, mert „a munkásosztály sűrejéből” jöttem, úgymond. Pedig csak annyi történt, hogy Gulyás Mihály, a Napjaink főszerkesztője beajánlott sm-nek (ez akkor a segédmunkást jelentette). Mi az egyetemen azzal ugrattuk egymást, hogy a segédmunkásosztály tagjai vagyunk. Akkor nevettünk, mára keserű igaz jelentése is támadt a szójátéknak.  Életemet ez a kis úri fiúból prolivá lett, majd diplomát kapott XX. századi szocialista értelmiségi sors határozta meg. Alapvetően nemzeti baloldalinak vallom magam.

     – A kenyér-szalonna-hagyma „szentháromsága” sosem hagyott cserben. Mindig bokamagasságban járó gondok fogtak le. Pedig szárnyalni akartam kezdettől fogva. Itt illik Nagy László mondata a „felröpülni akarókról”, s a két dolog egybevágott. Sokat álmodtam, hogy szállok, s ma is néha még.

Egy vadlúd, vagy kárókatona vagyok és egy városi ház kátránypapíros tetejéről nézem, hogy mindjárt felkel a nap. Az ég savószínű, de már színeződik. Én belevetem magam a levegőbe és elszállok a nap felé. Ez talán meggondolandó lett volna, hogy leírjam, de miért hagyjam ki. Jólesett leírnom. Olyankor nagyon jól érzem magam. A tiszta, üres, nagy égbolt, a jó levegő, a magasság…

– A Kilencekről  azt is olvastam, hogy mi voltunk az utolsó kísérlet valaminek a megragadására-mentésére, ami aztán széthullott. Kicsi az esélye, hogy valaki rábólintana, ha azt mondom, hogy nem hullott széjjel. Azt írtam a Csoportkép című versben, hogy „mi a Kilencek voltunk, pisszeltünk vagy passzoltunk, de nem vacak vicc voltunk.” Így hiszem.

– Mit mondhatok még. Nem pózolok. Tudom, milyen nagyhatalom van annak a kezében, aki valamit kifejezhet, megmutathat. Én ezt a világot ilyennek láttam, látom. Ártatlan vagyok. És se harag, se bántás nincs bennem, csak várakozás a jövő iránt, a fiatalok iránt.