Jó napot, Magyarnándor!

Három szössz’

1.

  Magaddá őrizlek.

2.

Igaza van,

pedig nincs…(!)

3.

Nem hozta el

az erőszakosát.

A nyolcvanhét éves Kristó Nagy Istvánnak

Valamikor, úgy negyven évvel ezelőtt egy budai művelődési otthon színpadán azt mondtad, kedves Kristó Nagy István, hogy a Kilencek a magyar irodalom új hajtása, a népi vonal, a Petőfi – Ady – József Attila, majd Juhász Ferenc – Nagy László, a már szintén neves Hetek (Ágh Istvánék, Bellával, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával, Ratkó Józseffel és Serfőző Simonnal) után.

Ott álltam előtted. Én következtem a beszédben. Egy verset olvastam fel, mit azóta sem nyomtattak ki sehol – nem is akartam. Arról volt szó benne, hogy nem akarok „hőbölögni”. a műsor után, a folyosón aztán megkérdezted, hogy biztosan így akarom-e mondani? Nem inkább „hőbörögni”?  Tudod – mondtam akkor –, a felnevelő kisvárosi világomban, Tapolcán a Tyúkpiac tér 2. alatt – most Fő tér 12., s azóta is – ezt a szót így mondták:

„hőbölögni”. Azért, mert így elítélőbb, „lekezelőbb”. Tehát ha én nem akarok hőbölögni, akkor már igazán tartom magam valamire. Bizonyára mosolyogtál rajta.

Most, hogy nyáron betöltötted a 87. évedet, s erőben-egészségben  ott voltál a könyvhéten, a Vörösmarty téren, Fekete Gyula a Trikolórnál kiadta az Azám, hazám! című könyvedet az Örökségünk sorozatban, egymás mellé kerültünk a Formáért sóvárgó kötetem dedikálásakor (Hétkrajcár Kiadó), s jól esett, hogy most is azonnal megismertél… Mit beszélek? Én ugyanis rosszul fogalmaztam, hiszen akkor még nem töltötted be, csak június 16-án, s a könyvnap előbb volt… No, én a fiatalabb vétek el valamit? Szóval most is jól elbeszélgettünk. Az Azám, hazám! című köteted azzal nyújtottad  át, hogy „Az első példány Konczek Józsefé”. Ritka kincseim közt van eltéve.

Hogy azonnal elolvastam végig, ezt ne is mondjam. Nagyon élveztem minden sorát. A kötet legérdekesebb írása számomra az a bizonyos tanulmány, amelyik a népi írókat veszi sorra a kezdetektől. Ez terjedelmes lexikon-szócikknek készült, ám nem jelent meg. Ha most lennék bölcsészhallgató, hálás volnék, ha valaki a kezembe adná, „Ebből készülj a szigorlatra!”

Az Ezredvég folyóiratban közölt könyvkritikáidban  az ismertető közben kifejtett gondolataidnak azért örülök, mert a rövid írásoknak  megvan az a jó tulajdonságuk, hogy szívesebben olvassák, s a könyvhöz is kedvet csinálnak, közben pedig nem éppen jelentéktelen gondolatokat kapunk Kristó Nagy István világlátásáról. Vannak itt olyan tanulmányok, amelyek akkor is érdekesek, ha már olvasta őket valahol az ember, mert együtt a könyv anyaga imponálóbb. Emberi arculatot rajzol – a Kristó Nagy „tanár úrét”. Hiszen tanár úr itt nálunk mindenki, aki tanít bennünket „nem középiskolás fokon” – mint József Attila írta. Nagyon elgondolkodtam egyik tanulmányod gondolatsorán, midőn azt írod, hogy a két háború közti irodalmi törekvések (a népi, a polgári és a szocialista törekvések) a formavilágon belül maradva a lényeg megmondásáig nem mindig tudtak eljutni. Egy-egy sajátos formavilág „kiteljesítése” egyúttal annak mintegy a meghaladását is jelenti, s nekem éppen a legújabb verseim miatt volt ez érdekes. A forma (a külső) művelésével valami lényegesre, azaz belsőre törekszünk, s ez az irodalmi művekben sokféleképpen „jön elő”.

Eszembe jut, hogy a budai megismerkedésünk után sokkal később az írószövetség könyv- tárában, a kis kerek asztalnál beszélgettünk. Tudtad, ki vagyok, pedig évtizedek óta nem láttuk egymást. Persze, hogy jólesett. S Te kérdezted, hogy vagyok. Akkoriban jelent meg a Damó című regényem. Hogy te Faulknerral, az angol irodalommal,  Günter Grassszal, a magyar népi írókkal foglalkoztál, a magyar nácikról szóló alapvető tanulmányod is megjelent, búvárkodtam a szólásokat gyűjtő nagykönyvedben, olvastam írásaidat, ez mind bennem volt, s magamról?  Hát… nem olvassák a Damót. Hogy-hogy? Igaz általában sem olvasnak. Te aztán írtál róla pár mondatot a szokásos könyvismertető rovatodban, erre Alföldy Jenő hívta fel a figyelmemet (akinek a Damóról szóló kritikáját már el is fogadta a Kortárs), s így indult el, hogy lassan mások is méltatták a figyelmükre. Igaz, először egyik ismerősöm magánlevélben dicsérte meg, s azt írta, hogy a könyv két figurája, a Deák (Damó) és a Hadnagy olyanok, mint az emberarc  két fele. (A kistükröt az orrunk mentén arcunkhoz állítjuk, s a visszatükröződött szimmetrikus másik meg az eredetivel együtt… különös látvány). Ugyanis az emberarc két fele más. Így igazi. Ezzel az ítéletével telibe találta könyvem lényegét (egyfelől), mondtam is neki, írja meg ezt a lényeglátó ítéletét folyóiratnak. Megírta a kritikát, s írt sokfélét, csak éppen ezt a két „arcfél-hasonlatot” hagyta ki. Később egy szerkesztő is elolvasta a Damót, s azt mondta, most már mit írjon ő róla, amikor sem a Google, sem más forrás, sem folyóiratok nem említik. Válaszul felsoroltam neki azt a körülbelül tíz jeles magyar irodalmárt, kritikust, akiket megkértem, foglalkoznának a könyvemmel. (volt olyan is, aki azt mondta, nem kapta meg. Adtam neki még egyet. Erről sem írt.) Ez a könyv valószínűleg zavarba hozta az embereket.

Most már a Damó egyre több értő szót kap, s köztük Gyimesi László méltatását is az Ezredvégben. Barátaim kedvelik ezt a könyvet, s az is igaz, hogy nem a tömegigénynek írtam. Hát… azért az, hogy „megindult”, lényegében Veled kezdődött. Hogyan lennék hát nem hálás, amikor a 87. születésnapodon köszöntelek!

Olvasom, hogy Güntner Grasst tartod a legnagyobb írónak. Én is szeretem. A német gdanski születésű Grass, aki pár évvel született később nálad, olyan író, aki nem megszokott poénokra tör. A bádogdob, az a sokat emlegetett alapmunka és még sok már regénye – s amiket ismerek közülük – számomra  azt a fajta mesélőkedvű  embert jeleníti meg, amilyennek kezdettől Thomas Mannt éreztem. Grass valamiképpen  „a belső poénok” embere. Tanulságai megértéséhez tudomásul kell venni azt, amit így fejeznek ki: „A könyv is olvassa az olvasóját”. Vagyis okos embernek a könyv többet mond. Van egy regénye, amelyik arról szól, hogy egy új temetőbe összegyűjtik a hazájuktól – szülőföldjüktől távol került, elhunyt, idegenben eltemetett embereket. Erre – a kegyeletre – a leszármazottak áldoznak. Nagy üzlet! De a tanulság több. Az emberiség végre úgy kezdhetné rendbe tenni dolgait, hogy először a múltját helyezi harmonikus nyugvópontra. Halottait az őt szülő hazai anyaföldbe temeti el. S aztán rendezhetnénk az élők ügyeit.

A háborúk után mindig feltámad a reménység, hogy most ez volt az utolsó. A tanulság? Nincs utolsó (?) Iszonyú azt hinni, hogy az új technika új kipróbálásra, új összecsapásra éhezik. Pedig ez történt eddig. Nem lehetne ezt meghaladni? Nem új a gondolat. A „meghaladás” igénye – stílus is, nem csak politikum.*

* Karinthy Frigyes Csáth Gézáról írva egy fontos szempontra hívja fel a figyelmüket. Olyan írásművész Csáth, mint azok, akik megfigyelésének értékeit, szóval mondanivalóikat nem nyűgözi le a mindent egységesítő formának  az a misztériuma,  ami ösztönös és nagyon is szubjektív művészek  írásaiban, a legkonkrétabb és legkörülírtabb mondanivalót vagy megfigyelést elvonttá és homályossá tompítja. … életprogramunk kialakult börtöne az, amit „kiforrott stílusnak” nevezünk el, holott egyszerűen … ez a börtön beidomítja értelmünket, érzelmünket és képzeletünket az érdeklődésnek egy magunkra erőszakolt látszólag logikusan összefüggő rendjére.

(Halász László könyve Karinthy Frigyesről, 45. oldal)

Rendszerváltásunk, amely felvetette a humánum értelmezésének talán új formáit is, miért zárná ki azt a polgári humanista álláspontot, amit Karinthy Frigyes is képviselt? Létezik egy írása, amelyben Doktor Forradalomnak azt javasolja, hogy most már olyan forradalom kellene, amelyik a forradalom szükségét, magát a forradalom szükségét teszi fölöslegessé. Amíg „ez a harc lesz a végső”, addig még mindig az egy „ez a harc”, amiről gondolkodunk.

A „minőség forradalma” kellene? A Németh László-i gondolat? Petőfi is megmondta:

„Ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán/ akkor mondhatjuk, hogy meg- álljunk…”

De micsoda kifacsart észmenet az, amelyik arra hivatkozik, hogy most még a szellem napvilága nem ragyog, ezért tehát elő a fegyverekkel…?!!

Iszonyú elgondolni, hogy Hirosima, Nagaszaki, Drezda után talán új technika készül az újabb pusztításokra.  Ez lenne „fejlődés”? Az emberi értelemmel mi lesz? Karinthy Frigyes egy önmagát is megszüntető teória híve volt. És nem tréfa, amit mondott!

Azt gondolom, kedves István, hogy a Te gondolkodásod, amelyik humanista baloldali, ilyen gondolatokat is kezel, ismer, dolgozik velük. S amikor köszöntelek, azt mondom, így gondolkodik Rólad egy fiatal. Ez én vagyok.

Tartson jó erőben az Isten!*

 

*Kristó Nagy István (1921 - 2010) tevékenységéről lásd Szőnyei Tamás: Titkos írás, 1-2. Noran Könyvesház 2012. A köszöntéskor nem volt köztudott, hogy BM-ügynök.

Ott gerle fészkelt...

Úgy nyugszom meg benned, mint a feltarajló

patakhabok, hullámok között a réten,

erdő alján, amikor a tarló

megmondja, hogy learatták régen,

ott ahol a tölgyek lelépdelnek a mezői

vízérhez, az ott szélesre tárul,

de frissessége sziklák hűsét érzi,

ködfoszlányok szakadnak a fákról,

az ősz ilyen: e gyerekkori dombokon

a minden megelégedettség békéje lakott.

Ott gerle fészkelt, messziről borongó

alkony mesélte a vonatot,

amint a völgyből hirtelen kibukkan,

dohogva áll meg s gőzfelhőt kavar

a kerekek közé, és túl, ott fenn

a dombokon és más falukban

kolompszó leng, a csorda hazatart,

a hát később Vergilius gyönyörű lelkét tanulva

megéreztem, sorain is átüt ez a gyermekkori emlék,

amint az érlelő őszökbe múlva

együtt kereng vele tavasz és nyárvég,

s tán kitekint a kis tölgyerdő mélyén

rejtőző tél, vaccantja fogsorát,

mert fázik magának, mikor az első havak jéggé

fagynak, ismét olvadnak, s megint lefagynak,

amikor a láb

a harasztban

(avar nevű is, mint a nagyon régiek),

lustán kotorva, csúsztatva torlasztja, dúlja

a volt időt, és nem lehet és nem is kell azokban élnie,

csak itt és most, e mezőre borulva

s a patakban elnyúlva, nyugalom,

s az elvégzett évszak új fordulója

mint életemet uraló

rend az enyém,  hol már elszállt a gólya,

és visszajön, s mint ahogyan én jöttem hozzád,

csapongva, szárnyammal ölelve, majd

arcomat

öledbe ejtve őszelői ködben.

Te légy végső nyugalmam is. Maradj.

Csakazért is

A pünkösdi rózsa volt ilyen ruganyos és bársonyos

és gömbölyű, mint a farod – … még régebben,

Szokolyán a templommal szemközti házsoron…

s dőlnek rám ujjongó jószagok, a szád,

ismerős zamatod, hónaljad rozsmezői, a te illatod,

drága nőszag és erős csillagzó tekinteted az őszi tornácon,

amint léptél előttem, és fátyolvirágok libegtek,

és szállt a sok szirom, mint élő lepkék rebbegtek,

miközben már vártam sóváran, fordulj meg, nem bírom,

hogy ne öleljelek, add csuklód, válladat,

a gömbölyű arcod, a koponyád, nekem való derekad,

hátadat, s a szád, a szád, a szád, a szád, a szád…

Éjszakai beszélgetés

Az van leginkább, amiről nem beszélünk.

Az magának van, bár kimondva nincsen,

ámde lehet, és így az életünk

csak abból épülhet,  amit az Isten

szólnunk,

és cselekednünk sugall, jövőt

képzelő  és kiteljesítő leheletünk

egymásba kavarodva formálja a lehetetőt,

igaz hogy másképpen is élhetünk,

de nem jó úgy. Csak az, amit eldöntött

a megbeszélt vagy mondatlan cselekvés,

s mert fűszeres irgalmakkal az ördög

szeretne közbeszólni, csend és

figyelem várja minden moccanását,

mert lehet meghallgatni, hadd beszéljen,

unjuk a csábító „mamása-kását”.

Kiegészítő szössz’-ök

1.

Ki vezet?

2.

Milyen legyen?

3. Így?

4.

… most te.

5. Hm?

6. Mmmmm?

7. Hhhhh?

Kitérők és betérők

Egy szőrös nő, ha jó dögös, pohara van, de nem sörös kriglije,

és aztán semmije.

Egy marós nő, ha jó faros, nem éri sóhaj, balzsamos, se más.

Dommage!

Quelle dommage,

que nous n avons pas d’ un peu d’ fromage. halomba.*

Egér se kér?

Vágyom én nagy serleget,

nem egybegyöngyedt sörhabot. Szinte Grál.

’sz integrál.

„Hangyaszálak”

Még ma is, néha, eltűnődöm,

hogy ki lehetett  az a rosszkedvű, aki

hangszálnak írta át a hangaszálakat,

s kijavítottam, és ő hangyaszálnak

írta át a hangaszálakat.

* Milyen kár, hogy nincs egy kis sajtunk… (francia)

… helyett

Ha… miként az imént említette…

hm… rólam ön amúgy is tud mindent…

…mit mondjak?... Mit kellene…

szóval…

mit nem?

…de azért,

úgye-úgy-engedi

(úgye-úgye)

hinnem,

hogy kell…

s hogy  kell…

mondjuk egy kávé mellett,

bárhol,

esetleg a Hyatt helyett,

de Hayek

azért kerüljön szóba.

Ön hogyan véli?

Thonuzóba?

 

Hm

Tetszik nekem az ön érzékeny lírája,

csakhogy  – lássa be –

többnyire másról van szó.

Mondom… többnyire.

Kincs

Nekem vannak belső jelentéseim.

Óvás

Ha te mindig hadonászol,

ismét felvérzik a jászol.

Eset a madárkával

Kibögrentette,

bögrémet az Auchan-

büfében,

ott a madaras shop –

s hopp,

te kismadár

          Új tétel

 

Theometriát oktat.

Zongora és kacaba

(zord szonett)

Tengerészek tengenek,

kerge részeg hengenek,

zenge részek zengenek,

zongorászok zöngenek.

Lenge részek lengenek,

hadd ne lennék hópuha,

piha-pihe pampula,

de tetégedemet!

Mert kaccan ám a kacc-ruha,

s bár kaccagányok korcanak,

és kacaba-báró bárba jár,

mi hallgatjuk, hogy tré duma,

ha elsörbült a bor-csanak,

te, én, két kismadár.

A kiskutya

Amádé úr, a generál,

s mert „csurr” a „csörr”, azám,

tudhatja, szépen fejre áll,

ha szóra nyíl a szám.

S mert „hajjaja” a „hejjeje”,

és grú a drú a szrú,

felül van jól a fej helye,

ha szlipliköttya fú.

Igaz, hogy báró nem vagyok,

se mézes kismadár,

s lehet, andalgó angyalok

se „mordsza pokk” ma már,

ám énekelni jólesik,

habár nincsen kutyám,

a szerte-lenne dagg veszít

egy kömme-kömm prutyán.

1.- 16.  sorok: (Ez az Amádé László játékos és kedves lényének ajánlott „mórika”) utánzat (A. L.:1703-64) a következő tréfákat rejti: 1. „Néha csurran, máskor csöppen” helyett – csörren. 6. torzított angol a grow, a draw, a through (nő, húz-von, át) szavakból 8. Leginkább a „Kelekótya, kotty belé, szil- valé… ” 12. Argo: goromba felszólítás közösülésre, (Bp., XV. – XVI. ker.) 15. „Szertelen nagy dog” veszít (szerte lenne)… 16. „… egy göndör kiskutyán”.

Mus murmurandi

Bizalmam van, mert hizlalom,

igazgat ám az izgalom,

öt vagy kilenc vagy tíz valóm,

és mindet vállalom.

A nagy varázsló? Egyre megy.

Egeret szülnek nagy hegyek,

s a kisegér is egyre megy,

mesét mesélgetek.

Bár kisegérnek nagy vagyok,

fülemet csípik új fagyok,

azért csak vígan harapok,

aztán fogat mosok.

Legény a taligáról

Legény a tajgáról.

Ez volt az első szovjet film, 

amit játszottak Tiszalökön.

Nem tudtuk, mi az, hogy tajga.

Azt mondtuk,

Legény a taligáról.

Napraforgómagot rágtunk,

s köpködtük  a mozielőtérben.

Kapcaszagú volt a hely.

B. Traven: A taliga

című regényét is olvastam,

de nagyobb koromban.

Erről Simonffy Andrással is

beszélgettem egyszer,

de akkor már aztán tényleg

dősebbek voltunk.

Jóval.

A híd

Egyetemista koromban,

amikor a Ménesi úti lovardában laktam,

éjszaka is el-elmentem,

magányosan,

a hídhoz,

hogy elbeszélgessek vele,

jó híd volt.

És az ma is.

A Sanyi bácsi unokája

Jaj, de jó a királynőség,

gyermekláncfű, tulipán,

Sanyi bácsi ismerős rég,

visszahozza gurigám.

Jaj, de jó a királynőség,

koronám a tulipán,

rágógumi illendőség

céljából a gumifán.

Jaj, de jó a királynőség,

aranyalma, tulipán,

se tetves ág, se felhős ég:

túl vagyunk a nehezén?

Üzenet

Tisztelt Cím! A cimborája

dulakodni indula,

hangos volt a csimpojája,

el is szállt a hímpora.

Neveti a csimpánza,

ki a farkát himbázza.

„Vétlen Volga”

                                 – gondolatok a „nulla struktúráról” –

Egyszer elém tettek egy papírlapot, s megkérdezték, mi van ráírva.

– Olga – olvastam.

Nevettek. Volt, aki harsányan, volt, aki csak modorosan.

– Nem, nem... – szólalt meg végül egyikük –... ott az van írva, hogy vétlen

Volga.

– ? ??

– Hát van ott „vé”?

– Nincs.

– Hát akkor vétlen, mondhatjuk. Nem?

– Mondjuk,  „vé“ nélküli.

– Azaz, vétlen, mondhatjuk.

– Hát.

– Szóval nem Olga van ott, hanem Volga, vétlen Volga. Érted?

– Hm.

– S ha legközelebb kérdezzük, mit fogsz mondani ?

– No, hát azt, hogy vétlen Volga.

– Jó. Pedig ugye más van ott, ott az van, hogy Olga. Igen?No most! Nem jó vá- lasz az a vétlen Volga.  Ott ugyanis az áll, hogy eSZtelen SZolga.

– Itt az áll, hogy Olga.

– Ejnye, már!!! Hát mégsem érted?

– Attól tartok, hogy nagyon is..Nagyon  is értelek téged !!!.

(Ezt a jelenséget nevezhetjük „nulla struktúrának”. Ugyanis azt, ami folytán a feladatot feladó személy nekem az irányítóm lehetett, az a valami nincsen kifejezve. Nulla. A struktúrán, az ábrázolton kívül lévő, azaz „nulla struktúra”. Mint a „vé”, mint az „eSZtelen” és hát SZ-telen...a nulla struktúra arra való, hogy az irányító az irányítottat új és új magyarázatokkal ellátva - végső soron - a saját irányítói pozicióját biztosítsa. Hogy mindig ő adja ki az új és új értelmezést.

Ezt a jelenséget sokféleképpen megélhetjük. Adott esetben megszégyenítésként, más esetben pedig talán tanításként , egy módszer bemutatásaként (és átadásaként).

Azt hiszem, a lényeg az átadás tónusán van. Hogy kinevetnek-e engem, aki most az irányított szerepébe léptem, vagy tanítanak valamire. Kérdéses az is, hogy ez-e a tanítás megfelelő  módja. Azaz, hogy....)

... miért kell folyton a hibaelkövetést megélnem?

Vagy mert a beavató módszere nem jó? Tiszteletlen. Sértő.

Természetesen

Természetesen: leszünk mi.

Nem leszűkí-

tetten.

A jóságos isten érjen tetten.

Pedig, szegényt,

volt, hogy kinevettem.

Flasztervigasz

Döntsük el,

hogy kockakőbe

kapaszkodunk,

ám ilyen hátívvel –

közben azért

lágycsöcsű

édesünkre gubbadunk –

Né! Hogy ez meg mit mível!

Utálat

Te, te mikrofonleszopó dúsduma!

Rocky

Kedves török

ne(mes) (ter)(e)k éljenek

vissza önök

a türelemmel,

én nem vagyok olyan

leplezett „tör”-ök,

ha én török, az örök!

Hm? II.

Figyelj,

hétfő – kedd – szerda – (csütörtök)

csűrt ördög

péntek

s persze Robinson,

s akkor Péntek –

Nyugalom

Nézd, a madárlábak nagyon jók a hóban,

pedig nem tehetek róla,

s persze, a hó az ibolyacsokor

takarója,

de addig még sétálgatunk –

Alapmű

Szorbonn-toá és Integrüel*

Utcai

Jó ez a vadhajú utcai lány.

Szürcsöli a citromfagylaltot májusban.

kirabolja belőlem a csókokat.

* a Gargantua és Pantagruel helyett – javaslatként

Ízlés-szint-mérés

Közölném, hogy ízlés-szint-felmérést szeretettel vállalok,

de csupán olyannak, aki még nem mérette mással.

Nem veszem jó néven, ha a vizsgálatom eredményét mással is ellenőrizteti.

Ha van ízlése, hozza magával. Ez szükséges a vizsgálathoz.

Egyúttal a saját célra szolgáló kis felmérőjét  is hozza el a vizsgálatra. Ezt szabad néznie, miközben a vizsgálat folyik.

Vizsgálatom eredménye vagy megegyezik az ön készüléke mérte értékkel, vagy nem. Ha nem – elmehet és saját készülékén addig ellenőrizgetheti, a saját ízlését, amíg a jelenlegihez képest jelentős eltérést tapasztal. Ekkor ismét eljöhet.

Akkor megismételjük a vizsgálatot. Azért már fizetnie kell.

Ez a fenti folyamat mindaddig ismételhető, új és új díj befizetésével, amíg el nem érjük a kívánt eredményt.

Biztos lehet benne, hogy egyre jobb eredmény születik.

Szeretném közölni,  hogy nem használok semmiféle készüléket, de ízlését minden alkalommal gondosan megvizsgálom, s ön is ellenőrizheti saját készülékén.

Ha a vizsgálati eredményeink nem egyeznek, ezt abból tudja meg, hogy nem mondok semmit.

Nyilván belátja, hogy a tevékenységemre önnek szüksége van.

Nyári köszöntő

Hej, milyen citerák, jóinú citerahúrok villannak meg ilyenkor,

a nyár delelő hónapjában így estefelé, egy hársfa alatt, amikor fapadon

fekszik a hangszer, és lágy lúdtoll zsondítja a dallamot,

s mézesfürtként dús muzsikáján szőke, vidám asszonyszó átmosolyog!

Hej, milyen cirpelő-tücskös, de tűz-szagú alkonyat érik a hársfa alatt,

amikor porlepte  két karral, vállal a férfiak is hazatérnek,

hűs vályún mosakodva, földre lefolyatva a fáradtságot,

hol dózniból sodrott, ügyesen nyalt cigaretta

mámora száll, nikotinfüst, gyújtva parázsló ágról,

hadd heveredjen, cibálva bakancsot a felzsongó citerához

férfi, gyerek, míg a vacsora illata itt jár,

s a konyhához csábít mindnyájunkat oda és túl

a családi kör mindenkori megújulásával,

hej, a réten a száradni megfordított, lekaszált rend

mellett a Dunántúl, a Felvidék, s persze az Alföld

ipszilon ágú mezei csermelyei, mint aqua vitae,

ágaznak el, és még parittyanyelű játékos kedv is –

– ám, ha ki érti, tovább ne kutasson,

de e versben a fő sorok élén tudja meg az, aki nem…

(Alföldy Jenő hetvenedik születésnapjára)

Mit szólna Kafka?

A pénztárgép és más mechanizmusok működése

(Franz Kafka az európai uniós Budapesten)

Már akkor gyanút fogott, amikor születésnapja táján – június elején – az egykori Monarchia délebbre esõ államában járt. Budapesten a Délivasútnak nevezett pályaudvar pénztárcsarnokában hosszú sorban álltak az emberek.Jegyet szeretett volna váltani, hogy viszszautazzék Brüsszelbe, ahol a modern szabványok hivatalában dolgozott.

Jól tudta azt Franz, hogy eleintén az ilyen tömegek  nem okoztak sok gondot  a Magyar Államvasutak gyorskezû pénztárnok-nõinek. Azidõtt, amikor még fiatalon el-ellátogatott a magyar fõvárosba, a pályaudvarokon igen hamar jegyhez lehetett jutni.

Azok a régi-régi pénztárnokok, pénztárnoknõk a kis üvegablakhoz hajoló utas beszéde közben már nyúltak is erre-arra, csukott szemmel a hátuk mögé, csípõbõl jobbra le, közben balkézzel a fejük fölött felfelé. Úgy tûnt,hogy mire végére ért mondókájának  az utas, egy pillanat múlva már erõsen koppant is a kisablakon belül a pecsételõ, a jegyen a dátum,  s már nyújtotta is kifelé, másik kezével a bankjegyet vette el,s egyazon pillanatban a másik markában a visszajáró monétákat tette le.

Most viszont? Elhatározta, hogy nem azonnal nézi meg, miért áll a sor. Elõvette ezüstfedelû Doxáját, felkattintotta, s teljes tizenöt percig várt. Azelõtt ennyi idõ alatt úgy száz-százhúsz ember fogyott volna el elõtte, most – jó akarattal számolva is – csak legfeljebb tizenöt. Letelt az idõ, s õ kilépett a sorból. Elõrement a pénztárhoz.

A pénztárnoknõ nem állt, hanem ült. Ez rendben van, hiszen elfáradhat. Azonban ültében kezével a fejét támasztotta, s valahová oldalt nézett, ahonnan kattogás hallatszott.

Automata adta ki a jegyet. Már legalább negyvenöt centi hosszú szalag bukott elõ a gép kis száján, s még mindig kattogott, még mindig nyomtatta egymás alá a sorokat. Franz szorongást érzett a mellében.

Franz odaérkeztétõl a kattogás befejeztéig – nézte az órán – egy perc és tizenöt másodperc telt el. Ekkor a jegyvásárló utas mögött álló következõ utas kicsit elõbbre lépett volna, ha nem üt orra az elõtte lévõ hátába. Bocsánatot kért, s visszabillent  a helyére. A pénztárnoknõ ekkor elõhúzott egy blokknoteszt, majd azt visszadugta, s egy mappával cserélte fel, s elkezdte lassú kézmozdulatokkal, kézírással kitölteni a lapot. Idõnként csendesen kérdezett valamit az ablak elõtt álló utastól, majd írt tovább rendületlenül. Azt már nem volt kedve mérni Franznak,  hogy ez mennyi  ideig tart.

A számlát – mert az készült – a pénztárnoknõ meglobogtatva kinyújtotta az ablakon, az indigót mégegyszer, kinyúlva, megigazgatta, majd tollat nyomott az utas kezébe, hogy írja alá. Azután meggusztálta, jónak találta és behúzta az egészet. Ezután gondosan széjjeltépkedte a mappa lapjait,  egyet kiadott  az ablakon,  bocsánatot  kért, kicserélte, adott egy másikat, majd a jegyeket dugta ki összehajtva, hogy a félméteres papírkígyó kiférjen, átvette a pénzt, visszaadott. S ekkor közelebb léphetett a következõ.

Franz bosszankodott, hogy miért kellett kifognia egy ilyen lassú jegyvásárlást, ám a következõ utasnál pontról pontra megismétlõdött az egész játék.

A bordó kosztümös nõre figyelve próbálta elütni az idõt. Az nyugodtan álldogált és két keze gyors mozdulataival a táskájában motoszkált. Franz érdeklõdve nézte. A nõ. – fiatalos harmincas – valahová a magasba nézett, mint aki nincs is itt jelen, s közben boszorkányos gyorsasággal járt a két keze. Idõnként az oldalán lévõ másik táska felé nyúlt,bedugott valamit, majd kezdte elõlrõl a motoszkálást. Franz gyermeki ámulattal figyelte, mi lehet ez. Az asszony álmos  sötét pillantása megakadt Franz arcán, lustán elmosolyodott, s  megkérdezte, mit csodálkozik.

Franz szótlanul mutatott a táska felé. Az asszony elõhúzta két kezét a táskából, s bemutatta, hogy icipici csillogó huzalt fûz át gyorsan egy inggombnál nem nagyobb fémdarabkán, azt megcsavarja, a másik oldalról hozzáerõsít egy kis négyzet alakú fémlapocskát, majd az egészet bedugja egy gyûszûhöz hasonló kis félgömböcskébe, arra gyorsan ráfordít egy másik fémhuzaldarabkát, s amikor kész, bedobja a másik táskába.

„Napi ezret-ezerkétszázat csinálok. Tudja, amíg a gyorssal kijutok Bécsbe, az másfél óra, csupa üres idõ. Egy-egy úton elkészülök legalább kétszázzal Egy darabért egy eurocentet kapok. Köztisztasági alkalmazott vagyok odakinn.A Mariahilferstrassén, a templomnál van egy száz méteres szakaszom, azt nekem kell tisztára söpörnöm minden hajnalban öt óra elõtt.Aztán ezt csinálom. Csak ritkán jutok haza Pestre, de ezt az idõt is meg kell ragadnom a pénzkeresetre. Nagyon szeretek olvasni.Ha beszállok a vonatba,magam elé teszem a könyvet, s a kezem közben is jár,már jól begyakoroltam…” Franz csak nézett. Az a különös szorongás, ami gyakran elõvette, most egyre inkább erõsödött. Nem akarta megkérdezni az asszonyt,mire használják majd ezt a kis szerkezetet, amit ügyesen összerak.

Tartott tõle, hogy a jegykiadó automata egyik alkatrésze lesz az.