Laura-napló, rendhagyó igék

Első vers

Valószínű, hogy vannak bátyjai,

gondoltam már első pillantásra,

amikor az ajtó előtt várakoztam, s megjött,

mondta aztán, ő az új tanárnő.

Ugyanis a tanárnőnek csokoládé íze volt.

S ez - hogyan  is mondjam, hiszen én

nem ízleltem, mégis tudtam.

Verő szemhéja, kacsó meleg keze

teljességgel olyan volt, mint az, amikor egy ifjú nő

testvérbátyjai szeretetében nő fel,

s ettől – csokoládé íze lesz.

Mert ilyenek a nők.

Egy nevetés emléke

Második vers

Gondoltam, majd Laurának nevezem,

ugyanis már nem kislány,mint amikor a bátyjai

csokoládé ízűvé nevelték.

S mondtam magamban : „...zsonduló hársfa,

s csobbanó mély illat ez, ahogyan hívlak téged,

s nehéz visszabotorkálnom  a kérdéseidhez,

amikor eleven képként mozdulsz, magyarázol,

véremet agyamba felkívánod,

s tágra meredt szemmel vagyok - másutt igazabban.”

(Megalázkodásom

s nevetésed túlgyöngyöző áramában

mondom neked, Laura,

és a névben gömbölyű karod,

válladat és erős combjaidat élvezem.)

Harmadik vers

Én - elloplak más szeretetéből.

Más néven nevezlek, ne találjon rád soha.

Sűrű, csokoládé ízű csókodért sóvárgok.

Merre sétálsz, amikor a véremen

átrobog egy mozdulásod is ?

Szenvedem a képeket. Így hősi, ihaj, jó, közöny

tart fogva egy éjszakai üvegkirakatnál,

s felrezzenek elsuhant szoknyára,

lehet, Te voltál? Bár Te lehetnél -

Micsoda veszett kutya ez a lélek,

hogy törleszkedhetnék bár tenyeredbe.

És nem teszi.

Csak fájóan vonít,

s fúródnék melled,combjaid közé –

beszéletlenül.

Negyedik vers

Én azt hiszem, hogy van benned cigányvér,

mert pacsirta szabadságú a teljes nevetésed.

S miért gondolom,

hogy csokoládéízű lesz a csókolásod?

Szívemet a döbbenésre, döbbenetre kéred,

pedig nem tudsz rólam,

(dehogyisnem),

kellemes asszony lehetsz.

A te neved a szerelem.

Ötödik vers

Ki kell tépnem magamból e varázsoló arcot ?

(Sokkal igazabb a fájdalom?

Kielégítő !

Hatodik vers

Azt kívántam, hogy keressél engem.

S megszólalt a vidám telefon.

Van ok hívni egymást

pontosan negyvenhat millió

(meg még egy ).

Tehát, tudjad, kankalinvirág húsú, ízes szerelmem,

azért telefonáltál,

mert jól tudod,

Te vagy a Szerelem.

Hetedik vers

Mióta van ez?

Mióta van ez, hogy akár egy bogár

úgy némulok el,

micsoda létezésemet megelőző

ok késztet, hogy nem akarok szólni.

Mitől félek én?

Csak illesszen engem a melle, két combja közé,

hasán jól nyugtasson,

beleálmodhassak drága ligetébe,

bozontjába,

lüktetését szívembe dobogja át

és érlelődjék szótlanná zamatos mosolya.

Tenger áramába fogadja be őt csillagzó csókomat,

vulkán forróságig.

(Meg akarok én merülni Benned,

lehet, nem én vagyok , aki lennék,

hanem a gyermek, az eljövő?

Sejtjeim hatalmas buzgósága

téged kíván, ő zsarol, engem, az eljövő,

Terajtad által

– az édes teher.)

Nyolcadik vers

Újra-újra felvérzik bennem a mozdulat,

ahogyan közelhajolsz hozzám

és azt mondod, hogy nem méltó hozzád a kapcsolat,

amelyben élsz.

Pedig szabad vagy. Ezt nem hiszed?

Engedelmesed vagyok.

Engedelmesed egy hűtött szenvedélyben.

Idegen formák között -

talán a nyelv, talán a képzetek?

A szerelem a csontjait is kitapintja

és feldíszíti hússal, vérerekkel  az Asszonyt.

Délszaki forró, gömbölyű csípővel,

meleg combközzel, Éden-hajlatokkal,

homlokát a lüktető eleven őstojáshoz -

Emeld arcodig fel őt,

a Te arcodhoz.

Másképp nem élhet.

Kilencedik vers

Kitépem magam a hallgatásból .

Maradjanak magukra a rendhagyó igék.

Rendhagyó vigalmak, borulások.

Az öleljen körül, ami szép.

Egy szó – „drágám – másképpen nem hangozhatik,

a „darling” – magyarul csupán egy cigaretta,

s nem nevezhetem meg a szívem felől így.

Magára marad, mint a magyar, a bánat,

azt is rosszul olvassák el, fekete könyvemből*

szóltam Hozzá,

s jobban szereti a láncait.

A száj, mely zsúfolásig csokoládéval teli,

az idő ketyegését élteti.

Csacsog Laura – pedig

az idő kalitkájában lakik,

s nem jöhet ki onnan.

* „ fekete könyvem” - a Damó című regényről van szó. Masszi Kiadó, 2001

Tizedik vers

Mindig féltem a nagyhangú férfiaktól,

ők valamit mindig elrontanak.

A szerelmet az orgonabokrokból

vártam kilépni, hol  ruhátlanabb

a virágoknál s engedelmesebb,

s magától is tudja hódító jogát,

hogy nagyobb engedelmességgé vonzzon

minden bírást, azt, aki méltó hozzá.

és mutassa meg termő kincseit.

Bátran nyúljon  az izmaim közé,

csináljon meg magának.

(Drágám e versek egykor Hozzád szóltak, nem beszéltek,

úgy tudom, hogy lehet kincs a hallgatás.

Egy nevetés emléke ez – )