Nádas

Selyemréti ballada

 

Májusban a selyemréten

mellyed alja rózsaszagú,

ketten fekszünk tettenérten,

könnyünk  szakad, úgy kacagunk.

Hej, Boszorka-Boróka,

sárgarépa, kaporfű, kaporfa, hej!

Gyertya vót és torta sok,

közbe' kávé, kakaó,

faltam, mint a mókusok,

faltad volna, ó!

Hej, Boszorka-Boróka,

sárgarépa, kaporfű, kaporfa, hej!

Aki vén is, hadd másszon,

figyelje az órát,

velem van a menyasszony,

élednek a rózsák.

Hej, Boszorka-Boróka,

sárgarépa, kaporfű, kaporfa, hej!

 

Kunyhó

 

Bordások-forgások,

csikaszok a nádas-szélen,

kicsi kunyhó bokrából

bokrosodom szépen.

Csikaszok-ordasok

a nádas szélén,

háztetőcske, izmosodj,

hó alatt kémény.

Csikasszal ütni csikaszt

volna gyönyörű,

aki nem sír szép szemem miatt,

azt kiveri a rüh.

Vénasszony

 

Ujjaim görhébe vígan mártogatom,

ézes örömébe görbül ajkom.

Fickándó bokor vár szeginn riann.

Aludj csak. Aluszol? Vigyázlak, fijam!

 

Várépítő

 

Hajam félrehajtván

dereng arcomon

égbe kapált lópatanyom.

Törém ketté

ivor poharat,

várba építém

ezt is meg amazt.

Magasodj, vár,

arcok éljenek,

konok koponyám

gyereknek hajtom meg.

Anya

Anyám, a bimbó, a tulipán-bimbó

kinyílott az ölembe',

édeske véremből, fájó csontjaimból

magát megfestette.

Anyám, én éjjeket virrasztok

drága zsarnokommal,

fáj a fejem, törlöm arcom

lángzó zsarátnokkal.

 

Boszorka-Boróka

 

„Körülötted csalánoson,

Bakonyba-bozótba

én híjlak csáboson,

Boszorka-Boróka.

Van nyár szűemben,

s ződdinnye-halom.

Hát te, fijú? Öledben

lúdtojással várfalon?”

Fiú befőttes üveggel

 

Hol a rúd? Csáklya?

halvonó háló?

fagyott-e rácsra?

kezemre száll hó.

Fejembe' süveg,

szemembe' vízi táj.

Kezembe' szájas üveg,

Arcom fáj.

A nagyszemű

 

Lakok én má'

szakállasan Várnába',

böjti huzat beretvál,

járok piros sapkába'.

Lila nagykabátom

odatalál szépen,

hol a szabadságot

látom, ha nézem.

Apa

Bíbic csattog,

szárcsa sír,

rubintot parázslok

a kedvedír',

Mezítláb a köveken,

kisebbik patak,

barkává ölellek,

cserje, fűzfagally.

Leány

Lelkemnek lelke,

hadd el ezt, hadd el ezt,

mindigre ölelne

zimankós deres.

Nem hagyom el

vérrel kitőtt ajakad,

pácolt gerendára lehel

belülled a hab.

Fogad, a fogsorod

lesz édes hóvirág,

vérbe fagyott

vértócsa-ág.

El fogsz így törni,

eltörik a szívedet,

emitt az egyik,

ott a másik fele.

Leány

(másodszor)

Ha-hha! Ha-hha!

Korpa meg fűrészpor!

Ha-hha! Ha-hha!

Cementhabarcs, gacsoskő!

Ha-hha! Ha-hha!

Szálgerenda, vaspatak!

Ha-hha! Ha-hha!

Durvahomok, jégcsokor!

A vár elfoglalása

 

Hogy' béjüttünk vóna

mink ebben a' várban,

ha nincsen bé'

egynehány emberünk?

Az, ki nagy titokban, fényes délben,

az őrségnek biztatása közett

széjjeltárta vala

mind az kapukot,

hogy a nép özönölt

ki és bé.

Bizon, hogy béjüttünk vóna,

bé ám, mint az üdőszerű jóüdő,

esmég beszélünk mi ám

gyeákul meg professzorul-szarul,

item ófelnémetül

meg alsóőrsül is,

meg gávavencsellő –

... s tennap ki béjütt vót,

kilenc almát hozott vót,

mind a kilenc piros vót,

s piroslott, míg piroslott.

(1969 - 2008)

 

Az a törökvérű magyar

 

Próbáltuk tán egymásat

rég, török-korodban is,

érces tekintetű szépapáddal,

vagy még régebb -

olyat, akik lássak:

érzékiben nem hamis,

s ősebb óta rádvall.

Bírtad a harcot

magyarulva is, bizonnyal zengtek ott

fülmilék meg fácánkakasok,

s Bálinttal a sarcot együtt akartuk is,

haj, de szépen mondta  az égi

„nyitnikék”: „nyitni kék!”

Ejtvén borzot, rókát, vaddisznót, őzbakot,

s kótyavetyén, meg az egész „ki…aszott”

sorsunkban csak danolván,

s tevé a szépet:

„Asszon, dalmahodj mán!”.

Biza, ollan formán,

mikoron a róna

szélin testvér-toportyán

nemvóna.

(2008)

Janicsárkeresztelő

 

Állhatna itt egy fa.Bokor.

Odébb, a levélfényes járda-úton

egy janicsárkeresztelő szobor.

Állhatna itt.

Akkor a Duna

ugyanígy folyna, mint meredt fémfelület.

De az alkonyatban valahogy

érthetőbb volna a feszület

titokzatossága.

S mind, az őrületes üres kategóriák.

Állhatnának itt.

Állhatna itt egy fa.Legalább egy bokor.

A lehetetlenség vértanúsága,

a vértanúság lehetetlensége,

mint élő szobor.

(1984)

Épült ez a vár…

Épült ez a vár.

Kocsi-is futhatja-széles két fala közé

bőven hajigálhatni vala

kőtömböket, fődet, iszapot,

szikrázó márványfejet,

egy mozdulat ívét is,

bőven hajigálhatni vala.

tem-szájnak lepedékízét,

édeskés epét,

szuroksötét francot.

Hajigáltaték.

Épült ez a vár,

hát kocsi-is-futhatja-széles két fala közé

bőven hajigáltaték vala

sár meg sár,

törött dárda, lom

nyírott fejről a tonzura-haj,

koponyán ketté roppantott kereszt,

lecsapott kézfej,

pestises lepedő,

csecsemőhullaroncs,

szidás és zsolozsma, lenyúzott bőr,

bőrünkkel behúzott lámpaernyő,

pénztárca, egyéb –

Épült ez a vár.

Bőven hajigálhatni a semmit is,

és megtaposván

hamuval, nyűtt szerszámmal,

lerágott csontokkal, lópatkókkal,

jól teleültetvén síró fűmaggal, sok hűséges virággal,

épül belőlük ma is ez a vár.

(1970-1989)

 

Az Úrangyala zsoldkönyvéből

lengeti enyhe szél

a’ ttavi nádat,

jégen jár a veszély,

de én várlak.

*

borsó pattog,

hajamból bolha,

szűdbül bül-bül,

nekem ha szólna.

*

mondok én kis magyar dalt,

ollyan szépet,

s megennéd a falhoz vagdalt

krumplifőzeléket.

*

te ján, a szömöd török fajta,

szeretem, ha nyöszörög,

’sz nincs bugyi rajta.

*

gágog a lúd,

ha bögyibe tömik,

ércsed, oszt dalúd,

„az anyád szömit!”

*

pálcika-lány vót,

nem nyihos kanca,

szólt csak egy pár szót,

s mehettem a francba,

 pedig nem volt bizon olyan

túl sok űzekedés,

mint amilyen iszonyúan

fájt a kiűzetés.

*

menek a várbul,

ebrúdon kidobtak,

szolga a várúr,

iszap a holnap.

vallon katonát

tanállok  az úton,

kalamonált,

én nem tudom:

„má’ kevő ittid herbani,

má termő indid váglani,

hám ó menő, sud forladi,

lagi-bagi”

 

aztán eemongya magyarul,

az ember így nyelvet tanul:

mán herba teját inni köll,

a termő Ingrid tündököl,

a hótt manó csak vízbe öl

kívül-belül

hát montam néki, hallod-e,

de jó a jányok köldöke,

nem ám a kard, az öldöke,

böke-töke!

*

gyött két barát,

kámzsás beszédű,

szép szavuk száz karát,

szűem is szédül,

 aszongyák: sose félj,

bazmeg, kenyeres,

vígan élj, ne kefélj,

hasad is üres.

*

én a torony kakasába

azér’ kapaszkodok,

le ne essek a kanál’ba,

mer’ megkopaszodok.

maj’ letelik

évek múltán

llóval a késbetik,

mintha nem tudnám.

 

azér’ szól hozzám

a szathmáry sándor,

jó lenne, ha megfogóznám,

s kihúz ő a sárból.

mer’ itt a két kést

ollónak nevezik,

s feltették a kérdést.

S én? Semelyik!

                            

1970 körül

  

Formáért sóvárgó

 

Majd magam mögé állok,

vendégjárdán és vendégudvaron,

az esti fény körén túl, ahol csendben száll a lomb,

zsibongnak pozsgás télelő-virágok.

E tinta ég alatt az őszi gyertyafény

gömböt remeg körém és lassú, rebbegő világot,

s békakuruttyszót, zizzenő dudvát s magával áldott

harmatot a beton peremén.

Mit rajzol még? Talán elveszett

willendorfi asszonyt? Rejtekező ősi testmosolyt?

Amint figyeli a formáért sóvárgó képzetek

szenvedő alázatát. Arctalan. Lélekmély-komoly.

(2002)

 

A tájjal maradtam

 

Mivel megint nyári útvonalakon

mentünk, hol a nagyfolyó a forró délutánban

ezüstösen csillogott, én a lehúzott ablakot

a vonaton egészen alacsonyra nyomtam le

karral. Vállam erejével.

                    Jónak látszott az idő.

Minden-esélyes

lett a derűs éjszaka, így robbogásra,

mozdonysikolyokra.

                    Én a tájjal maradtam sokáig.

Úgy néztem a fényes

tölgyerdőt az ablakon a pálya fölé kihajolva,

a fényt, hogy a folyton előbbre vivő

vasúti kocsiból hol a háztetőket, hol a sziklák

homlokát érintgeti, és lankás bukkanásokkal

folyóm a mélybe múlt.

                    Vitt már engem

vonat ilyen éjszaka.

A külső képekbe szívódtam.

S hátam mögött csupán a nyelv otthonos beszédszava.

Oda sem figyeltem. El nem téveszthetem.

 

Hírvivő

Lehet, vagyok Krakkówban,

Szukiennicében,

lehet, vagyok Burghofban,

Bessenyei könyvében.

Járkálok, harang szól,

vagyok tavaszba nyitva,

annyi az arcom,

hogy nem fér papírba.

Mazzag

 

Azér' vagyok mazzag,

hogy ne légyek bezzeg,

plafonra meresztlek,

kovásszal ragasztlak.

Mazzagra mézet,

mézre legyet,

áldja meg kegyedet

az anyagi nézet.

 

Helyzet

 

Van itten szeretés,

van itten szaratás,

sírásra nevetés,

vetés meg aratás.

Neked is montam  má'

ne légy élemedett,

aki aztat folytatná,

megfojtva lett.

Oda van a bokám,

ide van a dizájn,

lehetsz mokány,

csak ne idealizálj.

  

A telexgépnél

 

Gallontorkú Péró

kút körül kopákol,

spulniról, papírból

kommentálja hazámot.

Kerekecske ropog,

kerekeskút = telexgép,

vigyétek sorok,

az én hazám igen szép.

Vérző virágok

vannak a ruháján,

én meg bűnt, bort bírálok,

kipököm, próbálván.

Téged béfogadlak,

bárhonnan gyüssz,

van-é híja fogadnak?

Montam, hogy küzdj!

Világhír-zúdulat,

távirati zavar,

'sz nemzetközi társulat,

de ízes magyar.

Én itten ketyegek,

mint egy iromba

tigrispetymeg,

s útilapu talpomba.

(2001)

 

A pittóre

 

„Mutatlak én tenmagadnak,

tényeken túl nem ragadnak

égbe kancsi nézetek,

s táblán képed nézheted.

Azér' van itt olajfesték,

hogy ne tyúktojással fessék,

s vicsoríts vagy csücsöríts,

megmondja a tükör is:

Leszöl, hajjaj „hatóra”,

vizelnek a karódra,

nem kő másznod bitóra,

én mondom, a pittóre.”