2014. szeptember 3., szerda

Lélegzik az időben

Madách Imre a magyar történelmi színben


Hej, Budavár

Batsányi János érti Bornemissza Pétert

Te aranyba-vérbe foncsorozott
VÉNUSZDOMB!
Az ország homlokába épült szeméremtest,
Buda, Budavár!
Kié vagy?

Esőáztatta utakban folytatódik minden.
Vadludak húznak a vár fölött.
Vonulatuk, mint a halcsontgerinc hajlik át
egy véghetetlen áradásban.

Budavárán túl, hej Budavár!




Martinovics naplójál

Egy feloldatlan dilemma

A császárral tudatni kellene, hogy oly’ nagy mozgalom
érlelődik, melynek időt előbbre vivő izgalmai
jelen vannak mint a kor jellemző arcvonásai,
s ha ezt megérti, lazítani lészen kénytelen a szoros államraison-teléken.

Másrészről a népanyagban tudatosítandó
eme kor-jellemző arcvonások időszerűsége.
S meg kell alkotni két társaságot,
melyeket együtt szemlélvén látom őket, mint külön erőket is.

Ugyanis  a szervezéssel megsegítve sajátlagos karaktereiknek
egymás előtt titkosságát úgy lehet majd felmutatni,
mint magányuk lelkesítő belső erejét,
holott pedig kettejükben két testvértörekvés testesül.

Ily erővel aztán rendben láttatható, hogy az ilyen revolutiós
lehetőség, amely ki is robbanhat, ha már az említett államraison
kötelékei szorítván nem vennék észre a nyszer
megengedtetéseket teremtő kibontakozását,

lesz a zúdulat kora. Tehát a császárt erről jól tudatni kell,
s mely követni  való tanácsunk az itteni reformoknak engedése.
Bölcs uralkodó létén tehát a várt eredményünk természetes,
s java a társadalomnak, s tisztelhető bölcs uralkodó.

Tehát, íme, népmozgalmi forradalmak sara és iszapja nélkül
csupán az uralkodó belátásra építvén végül az elérhető,
hogy népemnek mindenkor magasabb erénnyel jelzett embereiként
királyok békülhessenek szent respublikához.

Ugyanis ha nem tennék a vázolt módon lévő társaságok
valóra váltanák azt a revolutiót mely, mondom, elkerülhető.
Végül mindenképp az idő s korszellem erőforrásai
rajzolják önarcukat. Ám akkor már a gőg s kény ellenére.

(1986)


A hencegő apát

Martinovics utolsó tűnődései

Nem sarkallt más engem, egy csupán. S ez nem más immár,
mint elmúlás hiúság, dőre vágy.
Tévedés volt, hogy elégnek véltem felmutatni:
van a változtatásokra kettős szervezésű társaság.
A fennálló ellen van kettős, egymásra lépcsőződő taktika,
s teljessége és ereje, amelynek egymással
s a mindennel kell összekapcsolódnia.

Tévedés volt az önhittség, hinnem, hogy jól teszi,
ha fejébe veszi mindezt a hatalom,
mint értelméhez szóló érvet, amely mögött nyomatéknak áll
a forradalom.
Mint Párizsban, ahol a szavak elhárítása után
tömeges népharagnak
romboló dühe mutatta ki, hogy melyik oldalon
kell tudni hát a valódi hatalmat.

Én, Martinovics hencegésemet vallom meg.
Olyan hatalom
belátásában bíztam, kit tévedésből
okosnak véltem ott az ellenoldalon.
Már tudhatom, hogy kötélhez és bakóhoz szokott
történetétől nem várhatok mást,
mint továbbra is erőszakot.

Nem sarkallt más engem ámde kérkedő módon talán
a francia példával szólva is
mint az, hogy érettségünket mutatva megoldást találjak
feltörni készülő
rontások ellenében is.
S magunkat kínáljam, hogy általunk öltsenek testet
a változások,
kik értelmünk lévén vagyunk hatalom,
önmagunkért bírva a két társaságot.
Bűnös tévedésem lett, hogy túlzottan hittem magunkban,
hogy ostábla játékra hívtam a hatalmat, mert a szabályt én tudtam,


a reszkető orrcimpáknak mégis elhittem,
hogy nem s
képességünk lesz képes az értelmükre hatni.
De jól megértett érveim folytán
sem lettem más, csak s.

Ígyhát örökre inkább magunkra haragítani
kell őket? Nem szólni? Nem adni ki
a titkot, hogy emez oldalon van mindent bíró nagyobb értelem?
S mely részeit, mint két szájszélet szorossá zárni kénytelen?

Ő, a szemközt-oldal másként oszt meg, sugallja: Mondd,
mindenható vagyok.
Ne mondd, hogy nem, hiszen beláthatod,
hogy semmit szólsz, ha a mindennel rajtam kívül mondod ki magad,
s lőn neked a semmi. Íme, fejed hull, s nemcsak szavad,
hanem magvad is szakad.

Így én, Martinovics végső szégyenemben
a szerkesztetlen tájakra
és a szervezetlen tömegre hagyom
megoldandóul
a fürtös, két törzsökű forradalmat,
ki tévedés ára vagyok, mert magunkkal egyenran
partnernek tiszteltem
a minden ízében fenségeskedő,
de csak fojtani és lefejezni tudó,
velejéig képtelen hatalmat.

Kinek fölötte mi állunk. Oly’ nép, akiért önző hiúságból
kiálltam. Magunkért.
Az örök ellenfél fejével gondolkodva is
magunk közé többé nem lapultam.
De halálom   mert lesz hogyan  is lehetne az,
hogy mindnyájatoknál erősebben
hittem magunkban.

(1986)

 
Zokogás kódja

Batsányi János érti a vallomást tévő
Martinovics Ignácot

Próbált menekülő,
de visszavethetetlen
történetben való.
Konkrét figyelmem része
teremtés-szakasz a teremtésben.
Önértékű rögdarab.
Bizalmak összege.
Zokogás kódja.
Veled írtam
uralni való napok
közé a mentő rontást.
Szikladögökből, ájulatból
éles arcomat,

igen.

 
Ajkamba préselt szó

Batsányi János érti a halott Martinovics Ignácot

Virulsz.
A sérült tekintetből
kisütsz, mint az izzás.
Annyira egy vagy,
hogy rajtad kívül nincs más
e kásás-ködös sárból,
csak ez a te, ez a foghatatlan
volt.
Teremtő, szabdalt akarat.
Szavad
olyan, mint egy látvány.

Ajkamba préselt szó, szótlanság.



Tartozom

Madách Imre érti a verset író Batsányi Jánost

Tartozom.
Idetartozom.
Tehát megvetelem
magamat.
Egy felzsibongó élet
boldogság-dörejű fájdalmaival.
Tartózkodom
a teljesség hiányától.
Ide
vetelem
magamat.
A történet szálait szorítom ökölbe.
Sustorogjon fölöttem a szemmel követhető teljes ég.
Mélyből felhúzó medúzaernyő volna ez?
Elért partok előtt csattanna el?

Mint egy gigászi buborék?

Csak kérdezetlel

Madách Imre érti az elzárt Batsányi Jánost

A szándékok a jövőből visszamaradnak
idáig,
ha kihal az idő.

Egy vagyok vele.
Tudhattam.
Szikrázó kín ragyog, kutat.
S csak kérdezetlenül,
amint elmozdul az árnyék,
megyek
az ismerős arc gött.

És feltéptem az igéből
a sérelmek kincsesházát.
 

Nem ennyi volt

Madách Imre érti a halott Batsányi Jánost

Egy tűnődő félmosoly pátriának?
Megdöbbenni alig felékesített tömörség?
A jaj oka, értelme?
A gyönyör sarcai magunkon?
Egy lüktető és létezhetetlen tekintet? Forró légzuhatag?
Örvénylő utalás?
Egy soha-volt harsány mosoly hazának?

Nem ennyi volt a részeiből összeillesztett idődarab.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése