A mi apácáink szűzebbek

(Veszprém, 1002. Apácakolostor bejárata jobbra. Derékmagas kőfalába építve kifelé félkör alakú vízfogó kőtányér, közepén szökőkútszerű vízsugár, a vízben úszkáló vízililiomok. Balra Szent György szobra. Bernát és Johann, két harminc év körüli vörösbarna csuhás sarus barát, tonzurások,  jobbról bejönnek. Bernát a kőfalra telepedik és vakargatja lábszárát. Johann hosszan bámulja a sárkányölő Szent György szobrát, aki vaslándzsáját szúrásra emeli. Megfogdossa a lándzsát, s rájön, hogy az a szent kezében le-fölcsúszkál, ki is húzza belőle és játszik vele, Aztán visszadugja és a szent kezén át megbökdösi vele a sárkányt. Bernát fejcsóválva nézi.)

Első jelenet

JOHANN: Úgy ni! Ez jól megmurdelt. (Krétát kap elő és áthúzza a St. Gregorius felírást, s helyette felírja: VENCELIN. A sárkányra KOPPÁNY. Elégedett vele.)

BERNÁT: S most irtó büszke vagy magadra, mi? Mintha nem harsogná ég és föld, hogy Szent Istvánunk vitéze, Vencelin miként ölte meg Koppányt. S hasíttatott négybe a pogány.

JOHANN: Ja. Hogy példának szögezték Veszprém, Győr, Esztergom meg Fehérvár kapuján. S le is rohadt már azóta.

BERNÁT: Melyiken, te? A gyulafejérvári kapun vagy ezen a másikon itt a székesfejérvárin?

JOHANN: (zavarban) Hát, talán mind a kettőn.

BERNÁT: De az már öt, te golyhó. A négyfelé hasított Koppányt hogyan szögezték volna öt kapura?

JOHANN: Hát, mondjuk egy picikét ide is, oda is...

BERNÁT: Tisztára lökött vagy. A székesfejérvári kapura nem szögezték, hanem itt a veszprémi kapura, nem messze ettül a kolostortul.

JOHANN: De a fehérvárira is. Nem?

BERNÁT: Mondom, hogy nem.

JOHANN: Pedig jobb volna az. Merthát Székesfejérvár mégiscsak királyi székhely, s ott nekünk is jobban jutna falat.

BERNÁT: Hiszed. De ha mi itten a laikus mód apácák konyháján akarunk élni, át idefele kell gondolkozni is. Meg aztán Veszprém előbben van, s a kifüggesztés is azért jutott ide. Azon érveket kell sorakoztatni, amik az itteni völgyi apácák jogait mondják s nem pedig Székesfejérvárét, a királyi székhelyét.

JOHANN: De ezeknek az apácáknak itten csak adományt elfogadó joguk van. Övék a somogyi részeken szedett tized, nos aztán?

BERNÁT: Hát, nem, mert a király a somogyi tizedeket a mártonhegyieknek adta, a pannonhalmiaknak.

JOHANN: Hát még az se idehúz? Hát akkor menjünk mi Székesfejérvárra.

BERNÁT: No és hogy ez a Veszprém mégiscsak a királyné koronázó városa, he? A veszprémi püspök meg egyben még a királyné kancellárja is, he? S penig Gizella királyné adószedő joga nemcsak Somogy, hanem Zala,Veszprém és még fönn Pilis.

JOHANN: Ja.

BERNÁT: Hát akkor a királynéi jog mért kurtíttatik meg a somogyi tizednek elvonásával, s a mártonhegyieknek átadása által?

JOHANN: Kérdezz okosabbat.

BERNÁT: Szóval, azért csak láthatod, hogy Veszprémnek joga nagy, s királyi Székesfehérvár sem korlátozhatja.

JOHANN: De mégis korlátozza. A király.

BERNÁT: Ha ugyan. Való csak az, hogy Vencelin, Hunt meg Pázmán már évek óta szedik a somogyi tizedet is, s nem jut az a király vagy a királyné kezébe, de a szentmártoniakéba sem. Maguknak szedik a tizedet. Mert ez a gyakorlat, sajnos.

JOHANN: Hát akkor, majd pont a te apácakolostorod fog megállni vélök szemben? Igen-igen kétlem.

BERNÁT: A mi veszprémi apácáink, tudjad, igen kívánatosak... (elhallgat, saruját piszkálja, hosszasan, bosszankodva, közben Johann pajzán módon lereagálja a „kívánatosak" szót, s obszcén mozdulatokkal mutatja, mit tenne velük),... hogy ugye igen kívánatosak a hatalomban lenni. (Most néz föl, és nem érti Johann dévajságának okát. Az besunyja nyakát és grimaszol. Majd fenekét kitolva körbeforog, az újra kihúzott lándzsával hadonászik, s kántál egy-egy csúfolósdit)

JOHANN: Az úgy volt, hogy Koppány azért halt meg csupán, /mert vaskarddal csapták kupán, / s így is lárt az rendszerint, /ki nem tisztelte Vencelint. / Szemét lekumta, /nem gondolt Huntra,/ s akkor jött a Pázmán/ ... hm-hm...vérben ázván (Közben elejtette a lándzsát, ezt Bernát felveszi, átdugja Johann lábai közt, aki ettől hasraesik.)

BERNÁT: Így ni, most már jól van. (Elégedetten szemléli.)

JOHANN: No, csak ezt tudtad kihozni belőle? (Feltápászkodik.)

BERNÁT: Kihozni, kihozni? Bevinni, bevinni ostoba fődbe, te (megkopogtatja Johann fejét) Hogy itt állunk a kapu előtt, te meg az apácák ellen gondolkodsz.

JOHANN: Hisz ezek nem is magyarok, hanem görögök.

BERNÁT: Hüle fejed. Csak az alapító okiratjuk van görögül írva. Királyunk íratta. (A még nála lévő lándzsával megzörgeti a kaput, majd visszadugja, s ő is megszuszakolja a sárkányt.)

JOHANN: Várhatod, hogy nyíljék. Mondom, menjünk Fejérvárba. Ott a vitézek közt bor is jobban adódik, ezek meg fehér képű angyalok itt. Mire mégy velök? Itt csak hordhatom majd a vizet, te meg vághatsz farönköket. Száraz kenyéren. Száraz. Száraz. (Bólogat, bizonykodik.)

BERNÁT: Kuss! (karját emeli rá, Johann kussol. Bernát a kapunál ügyeskedik, kukucskál, zörget, nézeget, közben Johann két csillogó aranyat vesz elő, rejti, dugdossa, nézegeti, foggal is próbálja.)

BERNÁT: Én istenem, nyisd már meg ezt a kaput...(Kinyílik a kapu. Egy fiatal apáca nézegeti őket.):

APÁCA:   Mit kívántok gyermekeim?

JOHANN: (felugrott, s rángatja Bernátot.) Megmondtam, menjünk innen Fejérvárba. (ordít) Ferstén? Mit akarsz te itten?

BERNÁT: (ő is ordít): Azt, hogy a pénzek itt maradjanak. (Ujját parancsolóan felemeli. S erre a mozdulatra a víztányér liliomai hirtelenül felemelkednek, mintha figyelmeztetőleg utánoznák Bernát ujját.)

APÁCA:   (csengő hangon nevet.)

Második jelenet

(A rendház-főnökasszony szobája. Szemközt nagy boltív, félbalról jön a fénypászma, középütt a falon üvegmozaik, nagyméretű Jézus-pieta. Bernát nekünk háttal térdel, a Főnökasszony pedig le föl járkál, köröz körötte. Bernát forog utána. Túlzott áhítattal csüng a Főnökaszszony minden mozdulatán, s mikor lelepleződnék, gyorsan visszacsoszog, fejét lehajtja, áhítatoskodik. A Főnökasszony rejtve figyeli, szája sarkán mosoly. )

FŐNÖKASSZONY: Küldetésedet nem értem. Püspökünk adószedő jogot nem mível, nem dolga. Ami pedig a javadalmazásunkra valót illeti, hát Budáig szedetni kolostori szolgáló testvérek által, arra joga van. S kolostorunk részesedik abból, mit püspökünk juttat. Mit akarsz hát minket püspökünk javára fordítani? Nyitott kaput üttesz, amice!

BERNÁT: Valóság, hogy adószedő együtt szedi az egyházi és a királyi részeket. S Vencelin lovag igencsak leleskedik benne, hogy a királyi adószedővel egyezkedjék. Tehát a püspök őszentsége aranyai irányotokban azért soványak, mivel nem az ő szolgálatosai szedik be, hanem Vencelin emberei.

FŐNÖKASSZONY: S te a megbízottja volnál? S társad?

BERNÁT: Az csak egy hóbortos.

FŐNÖKASSZONY: (közben is sétálgat) S nem tudom, tisztünk-é nékünk itt ezt cselekedni. Kolostorunk részt kap a püspöki lavakból, hát működünk, dolgozhatunk. A mi apácáink pedig dolgosak. Erdőn gombát s bogyót gyűjtenek, ézet is kannákban. Gyümölcsöt aszalnak, kertet mívelnek. Termelik az élnivalót. És léleknek is.

BERNÁT: (a Főnökasszony szépségének kijáró csodálattal elbambulva fénylő arccal hallgatja, kezeit összefonja a hasán.)

FŐNÖKASSZONY: (elgondolkodva, szinte csak magának) Igaz, nem rejthetem, erdőn kóborolló lovasok meg-megszalasztják őket, s kiket igazán elér a nagy bűn, sokáig való imádkozásokkal tisztulnak. S pedig kolostorunknak kellenek lányok rajtok kívül is, mert kevesen vagyunk szólni az Úr kedves igéit. (Bernáthoz) S falak segítik védelmüket. Imádkozó nővérek a hitet gyakorolják,s faluról lobbágyleányok is lőnek. Három megyén át is felkutatjuk a jobbakat. Kin látom, hogy jóra való, nem adom vissza a vesszőző kénynek, hanem megtartom. (Dobbant a lábával.)

BERNÁT: (nyakát behúzva hallgatja.)

FŐNÖKASSZONY: S mért nem szólsz tehát?

BERNÁT: Csak azért, Anyám, hogy vajjon akad-é itt domestica soror Mária?

 FŐNÖKASSZONY: S mi gondod vele? Vagyon Mária zalai, van a dunaszögi, smég ki Esztergomból jött.

BERNÁT: S vonyarci?

FŐNÖKASSZONY: Laikusokat mind nem tudom. S mióta volna itt nálunk?

BERNÁT: Napok olta, Anyám. Vonyarci Mária énnekem húgom.

FŐNÖKASSZONY: Ja, úgy. Húgod. S lehet, konyhán majd kérdezem. S te erdőn fácánnak csapdát állítani tudsz-é?

BERNÁT: Minden munkákat tudok. Még fát megfaragni oszlopnak vagy hasznos szerszámnyélnek, vagy széknek, asztalnak talán. Csak maradnék...

FŐNÖKASSZONY: No és, társad?

BERNÁT: Mosáshoz sok vizet hordana.

FŐNÖKASSZONY: No, majd meglátom. Nálunk egyébként a munka vidám. Krisztusunknak tetsző élet lengi be a falakat. (megnyit balra egy oldalajtót, melyen női dalolgatás hallatszik be.)

DAL: Elmegyek, elmegyek, vissza se tekintek, ennek a falunak lakója nem leszek, ha elmégy, ha elmégy, csak hozzám igaz légy, igaz szereteted hamisra ne fordítsd.

FŐNÖKASSZONY: (kicsit meghatódva) Így szolgáljuk itten az Urat. Mert vannak a szívnek eredeti vonzalmai, s azok nem változnak vala. Legfönnebb megvilágosíthatóak, s van akinél soha is nem. De nálunk sok laikus nővérből lesz avatott soror, Jézusnak menyasszonya, felöltvén a szentséget. S Mária? Mondsza.

BERNÁT: Igen, Anyám. Otthonrul eljöve, nem láttuk már hetek óta. Akarnám tudni, legalább jó-é néki itten.

FŐNÖKASSZONY: S csábítanád vissza? Akkor nem hagyom.

BERNÁT: Nem, dehogysem Anyám.

FŐNÖKASSZONY: (megint háttal van Bernátnak) S esküszöl reá, hogy így van, miként mondtad?

BERNÁT: (most is a Főnökasszony után csoszog térden, s nagyon buzgón esküdözik, hadonászik kezével, a szívéhez kapkod): Ó, én esküszöm, Anyám, a legszebbre, a legis-legszentebbre, a legis-legkívánatosabbra,  Anyám, ó, én nagyon-nagyon, hogy a legnagyobban, a legszebben... (s hogy a Főnökasszony váratlanul sarkon fordulva leleplezi, nevetve) izé, a legszebb... izé...

FŐNÖKASSZONY: (tréfás rosszallással méregeti): Te... dadogni szoktál?

BERNÁT: Nem, nem , csak ha nagyon szép az izé, izé, ha a szép, a szép, Anyám, igen, a szépséges szép, izé ... egy kicsit...

FŐNÖKASSZONY: (szigorúra vált): No, azért, ha ilyen szép is valami, azért még nem kell dadogni, fiam. (letérdel Bernát mellé, s mind a ketten hangosan mondják a Miatyánkot a Krisztus-üvegkép előtt. Imádkozásuk közben a mozaik lassan átrendeződik, eltérő színű részletekben fényes Szent György ikon lesz belőle, mellette Mihály arkangyal, Illés próféta, sugárzó fény, de ők nem tudnak róla.)

FŐNÖKASSZONY: (hangosan befejezi az imát.) S add meg, Uram, a sokféleséget, melyben hűséggel tükröztetik földnek égi mása, miként égnek földi mása is...

BERNÁT: (utána mondja) S add meg, Uram, a sokféleséget ,melyben hűséggel tükröztetik földnek égi mása, miként égnek földi mása is... (Az előbbi énekszó újra, halkan, szépen. Közben a mozaik egyre erősebben fénylik.)

Harmadik jelenet

(Erdei tisztás. Jön Mária, aki szakadt ruháját férfiszemnek tetszően hordja, s miközben a tüskés szederbokrot kerülgeti, szájába hajigálja a gyümölcsszemeket. Éhes. A bokros-ligetes tisztás balra öntéshomokba megy át, majd patakpartba, ahol fenn lila és bordó vízivirágok, lenn békák, halak. Mária a lábát áztatja. Jobbról jön a Püspök, felkötött bal karját óvatosan emeli. Ruháját igazgatja, majd felénk fordulva kínosan nehezen felsodorja reverendája alját, vizelni készül, ám hirtelen Máriára eszmél, s ekkor nagyot fordul a színpadmély felé, mintha jobbkezével kocsirudat tartana. Figyel, majd megnyugodva hosszasan, nyögve, örömmel vizel. Csobogás hangja. Felénk fordul, ruháját rendezi. Lassan lefekszik a bokor alá, és elalszik. Horkol. Mária kerülgeti, majd megdühösödik. Ráordít.)

MÁRIA: Te, ruglak seggedbe, hallod? (Hátrál, nekifut, fenéken rúgja.)

PÜSPÖK: (felriad, motyog) No és aztán? (tovább horkol.)

MÁRIA: (elsírja magát, hüppög, arcát maszatolja.) Azt mondták, hogy igazamat adjam elő nyilván és őszintén, s tréfásan és kedvezőleg, akkor fogok hatni. De ez nem érti vagy mi? Hé! (Megrázza a vállát)

PÜSPÖK: Mi van, mi van? (Ébredezik.)

MÁRIA: Mért van bekötve a vállad?

PÜSPÖK: Azért, mert beleszaladt az olló, amikor vágtam a rózsafát. Fájt az ujjam, mondom, nem baj, aztán fájt a kezem, mondom, nem baj, most meg fáj az egész vállam,s mondhatom már nem nem baj, hanem baj. Ja, egyébként én vagyok a veszprémi püspök. De nem nyújtok kezet. Akarsz kezet csókolni?

MÁRIA: Hát, ha illik (Megcsókolja a püspök épp kezét.) S mit csinálsz itt?

PÜSPÖK: Gombászok, leányom. S közben jókat imádkozom is.

MÁRIA: Meg alszol, mi?

PÜSPÖK: Nem arra való vagyok én, lányom, hogy te megítélj. A leglényeg a lélek tisztaságáról szól, tehát végezzed a dolgodat.

MÁRIA: Ja? A dolgomat? Végezzem? (Leguggol és felcsapja szoknyáját, majd surrogva vizel.) Ez csak kis dolog.

PÜSPÖK: (szeretettel, a butus lánynak szóló apáskodással.) Hát nem ezt gondoltam, de most már mindegy. Legközelebb menj majd a bokor mögé.

MÁRIA: Imádkozhatok is. Akarod?

PÜSPÖK: No, látod. (Visszafekszik, alszik) Hrrr..hrrr

MÁRIA: (meglökdösi)

PÜSPÖK: (ráförmed) Mi van?

MÁRIA: Csak az, hogy nem tudok.

PÜSPÖK: De hisz az előbb tudtál...

MÁRIA: Jaj, nem azt.

PÜSPÖK: Hanem? Mit?

MÁRIA:Imádkozni. Megtanítanál?..

PÜSPÖK: Miféle istentől elvadult egy erdőlánya vagy te, hogy még imádkozni sem tudsz? No, figyelj ide. Térdelj le. (Mária letérdel a Püspökkel szemben, nekünk féloldalt vannak. A Püspök keresztet vet, Mária utánozza, de tükörképként, tehát rosszul) Jaj, te, nem úgy kell.

MÁRIA: De hiszen úgy csinálom...

PÜSPÖK: Ez az, csakhogy én nem vagyok te. Vagyis te nem én vagy. Érted?

MÁRIA: Igen. Nem.

PÜSPÖK: No, térdelj ide mellém. (így tanítgatja, s most már jól csinálja Mária is.)

MÁRIA: És akkor, lehetek a kolostor lakója?

PÜSPÖK: Jámbor életeddel. Istennek tetszően.

MÁRIA: S mi tetszik neki? Én tetszem?

PÜSPÖK: (nehezen uralkodik magán, a lány combját, vállait vizslatja, s pofozgatni kezdi magát, hogy észre térjen.)

MÁRIA: Csak nem a szúnyogokat csapkodod? (Jól nyakon csördíti.) Itt is volt egy. (Aztán pofon vágja) Itt is volt egy.

PÜSPÖK: (hasra esik, s mikor feltápászkodik, nagy kék karika nőtt a szeme alá.)... hogy mi is tetszenék neki...? Hát, úgye, etcetera, etcetera.

MÁRIA: Mi is szoktunk rá ecetet rakni borogatásnak. De az most nincs. (Markába köp, azzal borogatja.)

PÜSPÖK: Jámborságod folytán, bizonyára tetszenél az Úrnak. (Megint pofozgatja magát) Lelked tisztasága folytán.

MÁRIA: Szegény Atyám. Igaz, meg vagyok én erőszakolva méghozzá büdös, lószagú lovagok által, de azért én mégis ékes szűz vagyok, mert nem élveztem aztat. (Kis latolgatás után.) Nem annyira élveztem, nem olyan nagyon...izé, így hát a testi dolgokban vallhatom ártatlanságomat,ezért igen?

PÜSPÖK: Nagyon igen. Ámbár tudható, hogy ártatlanság akkor szentséges igazán , ha a hátterében mégiscsak láttatik izgalmasság, s aztat nem míveli a kegyes személy. Mert az ördög mindig azzal igazolja bűnöket, hogy mondja, nem tudták és nem volt írva, tehát megtévedtek. De ha az írás mindig tudatná a nem helyeset, akkor éppen maga tanítana ki a rosszra. Igaz, tagadólag, mégis csak tudatna. Tehát kell tudni és nem kell gyakorolni.

MÁRIA: De hogyan tudhatom meg?

PÜSPÖK: Lelked által. Az mondja neked. Tehát tudjad, hogy neked kell azt tudnod. Miként oszlopai és falai a városnak, s asszonycombközed melege igen különöznek, tudhatod. S vagyok én a város, a márványírású város én vagyok. S hogyan tudnád a várost szolgálni, aki hajlékony és dús vagy?

MÁRIA: Én írni nem tudok, Atyám.

PÜSPÖK: Lelkedben legyen az írás. Félek, túl meleg a lelked.

MÁRIA: Engedd meg, hogy leboruljak a földre.

PÜSPÖK: Boruljál rá leányom. (Mária a Püspök combjára hajol, s az simogatja a haját, de nincs a jelenetben semmi erotikus lehetőség. Ezt kell eljátszani! Nem lesz könnyű.)

MÁRIA: És így jó?

PÜSPÖK: (átszellemülten) Igen. S mielőbb mozdulsz a cselekvésre, annál előbb éled végig. Teendők mindig a hiányból adódnak, s van, ami már nem pótolható. Tehát meglévőkkel kell nem herdálólag bánni. Mert cselekvésekben gyakorta ördög munkál, szemlélésekben pedig az isten.

MÁRIA: Megszomjaztam.

PÜSPÖK: Idd tehát az egy istent.

MÁRIA: Éhes vagyok.

PÜSPÖK: Edd tehát az egy istent.

MÁRIA: (tűnődő, lebegő játékkal) Énekelni szeretnék.

PÜSPÖK: Énekeld tehát az egy istent.

MÁRIA: Így van ez?

PÜSPÖK: Igen. Ez a kimenetele. Ezt mondja neked a város, ezt mondja neked az egy isten. Ámen.

Második rész

Első jelenet

A Főnökasszony terme, mint előbb. Püspök kézen vezeti Máriát. A  Főnökasszony  jobbra áll, fogadja őket.

PÜSPÖK: S mutasd magad a Fejedelemasszonynak.

MÁRIA: (zavarában letérdel, makog.)

FŐNÖKASSZONY: (hozzálép, és álla alá nyúl, majd vállánál erőteljesen felemeli.) Szép leányka vagy. Mi neved?

MÁRIA: Mária vagyok.

FŐNÖKASSZONY: S honnan jössz?

MÁRIA: Csak innen, Vonyarcnak falvából.

FŐNÖKASSZONY:Atyád?

MÁRIA:   Szikár Vén Gergely, másként alsóháti.

FŐNÖKASSZONY: S mi jószága vagyon?

MÁRIA: Három atyafiával fél telek, ökör kettő, pár bárány, lábasjószág.

FŐNÖKASSZONY: S csibe. Liba? Kacsa?

MÁRIA: Még tik is. S csibe. Három szakajtóval. (nevet.) Kicsi sárga pelyhesek még.

FŐNÖKASSZONY: S bánni vélök tudsz-e?

MÁRIA: Igen jól. Kotlófészken ültetni is szoktam. Csalánt szaggatok nékiek, miegymás...

FŐNÖKASSZONY: (örül a válasznak) No, itten is majd ilyen dolgod lészen.

MÁRIA: Szíves-örömest.

FŐNÖKASSZONY: Mondd így, szíves-örömest, Anyám. S otthon kik maradtak?

MÁRIA: (fejét lehajtja, szomorú) Két kicsi, fiúcskák. Én vagyok még, ki innen alig a húszon, s ők három-négy éve megvagynak. S van bátyám, sarus barát, ki vándorol.

 FŐNÖKASSZONY: (játssza) És...és a neve volna Bernát?

MÁRIA: (meglepődik) Honnan tudja ezt .... Anyám!

FŐNÖKASSZONY: (örül) Mi itt, lányom, ugye (kis gőggel) mindent tudunk. S te mit is kívánnál itt miközöttenk?

MÁRIA:   Étket, italt. Mindig éhes vagyok.

FŐNÖKASSZONY: (haragosan toppant )

PÜSPÖK: De bizonyította lelkének szomját is.

FŐNÖKASSZONY: (tartózkodóan) No, majd meglátjuk. (nyeles csengővel csenget. Apáca lép be, nem hamar, s neki mondja:) Új domestica soror jelölt (rámutat Máriára), Mária. (az Apácához) Vidd Reginának, s majd véle is szólok,küldjed őt. (Elmennek Mária és Apáca.)

FŐNÖKASSZONY: (le-föl sétálgat, s a Püspökhöz beszél:) S ha csupa semmi népét gyűjtenénk, jó abból mi lészen?

PÜSPÖK: (tiltakozó mozdulatot tesz)

FŐNÖKASSZONY: (nem hagyja szóhoz jutni:) Nem, nem ugyan. Gondoskodásod ugyanis megcsappant az javakban, amice. Itt járt Bernát barát, éppen ezen Máriának bátyja, s mondja, te küldted volt, kitudnia, miként ítélem Vencelin lovagot. Igazat beszélt?

PÜSPÖK: Nővérem az Úrban...

FŐNÖKASSZONY: (belevág) Azaz a bészedett füstpénz és Péter-fillér Vencelin kezén vagyon? Gyanítottam én. De gondolhatod, hogy egy sarus Bernát barátnak ezt nem mondom, sőt teszem, mintha igenis hozzád, s tőled mihozzánk rendben eljutnak a pénzek. Mondok, mi itt jól megvagyunk. A titkolás oka szent volt, de most mondd meg az igazat!

PÜSPÖK: Én tégedet ezért feloldozlak a teljes igaz eltitkolásának bűnéből, mert valóban szent volt az, hogy ne tudja bárki meg.

FŐNÖKASSZONY: (bosszúsan legyint): S erre van nekem szükségem?

PÜSPÖK: Ámbár azonban tudván, hogy Vencelin est... er ist ein ... sag mal mich... ist, szóval van egy nagy-nagy vir potentiae maior...

FŐNÖKASSZONY: (gúnyosan nevet a Püspök kevert beszédén): S mondhatom, hogy szép leckét kapok én tőled. Latinul ezt úgy kell mondani, hogy Vencelin est . ..vir vi potentiae maior... nicht war?

PÜSPÖK: S no, persze németül.

FŐNÖKASSZONY: Igaz, mint mondtam, Vencelin igazán férfia a nagyobb hatalomnak, nagyhatalmú férfiú. Hacsak nem (nevet) saját férfiúi potenciájára gondolsz, Kegyelmességem. Erdőkben bizonyítja erejét a gallyakat szedő leányaimat hajkurászván. (Haragosan toppant.)

PÜSPÖK: Tudhatod, nővérem, hogy Vencelin lovag Ottó küldött lándzsájával érintette István királyunkat,ez tehát Ottónak egy hatalma Istvánon. S Vencelin vagyon itten Otto személyében. Így hát őt bírálnom nehéz volna.

FŐNÖKASSZONY: Igen? Érintette, érintette, azt mondod. De hűbéri jobbággyá az érintés nem tette, s kivált nem tette Vencelinen által, ki csak egy jöttment fegyveres. S hol vagyon a te jogod, ki királynét koronázó vagy? Hol van a te jogod, ki kancellár is vagy? S hol van a somogyi tized? Ki szedi azt? S ha Vencelin szedi, neked miért nem adja? Ha pannonhalmiaknak sem adja? Kinek adja? Magának adja? S hát hogyan van ez akkor, kegyelmes amice?

PÜSPÖK: Ez így van , leányom.

Második jelenet

(Az iménti erdei tisztás málnabokorral. Alma málnát szed, pontosan úgy mozog, mint előbb Mária. Feltűnően egyformán mozognak. Talán csak az különbözteti meg őket, hogy Mária szőke, Alma feketésvörös. Az előtérben Vencelin combtőig érő csizmában járkál, bőrvértjét oldozza, ledobja, egy vesszőkosárban turkál, ruhadarabok röpködnek, köztük női habos szoknyák, piros papucs is, a spanyol zsoldoscsizmához könnyű kék, ezüsttel kirakott gyapjúkabátkát, a vaskobak helyett széles kócsagtollal díszes nagy lila kalpagot választ. Illesztgeti rajta a tollat. Jól érzi magát, elégedetten köhécsel. Alma a háttérben igyekszik magát észrevétetni, de úgy, mintha nem is tudna Vencelinről. Ki kell játszani ezt a humort. Közben Johann jött, aki Vencelin körül ugrál, s a toll miatt nem tud közel férkőzni a füléhez. Végül maga elé suttog, de ez túl hangos, erre fordul meg Vencelin.)

JOHANN: Láttam, láttam. A kolostorban. Ott, ott  ni. Át tudta változtatni a szenvedő Jézus képét Györgybe, Mihályba, bizánci szentekbe, azonkívül  a leányt is bizánci keresztvetésre tanította. Ugyanis a homloka után a jobb kezével nem a balvállát, hanem a jobbvállát érintette meg következőleg, aztán a balt, s még a hasát.

VENCELIN: A hasát? A hasára is vetett keresztet?

JOHANN: Ja, mert római mód elébben a balvállat kelletik, aztán a jobbot, így ni, mutatja. Ez meg fordítva csinálta.

VENCELIN: Hogy? Fordítva? Vagyis előbb a hasát érintette meg?

JOHANN: Jaj, nem, hanem a homlokát.

VENCELIN: Most aztán semmit nem értek. (Próbálgatja a keresztvetést, bizánci módra is, római módra is, látszik, nem az ő dolga ez, s fejét csóválja. Majd ráförmed Johannra:) S mi bajod neked, hogy mit érint meg előszörre?

JOHANN: Azért, mert a bizánci módot élik, s nem a rómait. Ezzel be lehet őket vádolni a királynál.

VENCELIN: (hókusz-pókuszol, keresztet vet, nevetgél) Azt mondd inkább, hogy hol őrzi aranyait a kolostor-főnökasszony!

JOHANN: Azt most még nem tudom, de ez a vád is jó lesz, és akkor...

VENCELIN: (felpöcköli Johann orrát)... s akkor? Mi van akkor? Ha nincsen aranyuk, minek vádolni?

JOHANN: No, igen. De ha királyi vallató kérdezgetné a szép zárdaasszonyt... ? Mondjuk, parázsló vas fölött?

VENCELIN: (nyugodtan, komótosan egy irtó nagy pofont kever le Johannak, hogy az felgurul. Ezután kényesen igazgatja csipkéit a kézelőjén, majd végre észreveszi, most akarja észrevenni ugyanis, a sürgölődő Almát, aki jó idomos farral fordul Vencelin felé. Játék: Vencelin kerülgeti, gusztálgatja, Alma játssza a nem tudót.)

JOHANN: Meg még azt is akarom...

VENCELIN: (nagyot dobbant rá, Johann összerezzen, s elszalad.)

PARASZT:(bejön, ügyetlenkedik, megijed, hasraesik a lovag előtt, két tenyerét a tarkójára kulcsolva várja, hogy megrúgja őt Vencelin)

VENCELIN: (körüljárja, nem érti) Mi bajod, te szerencsétlen?

PARASZT:(lefelé, fel sem kel) Tehenem elkódorgott. Hát nem rugdosol fejbe, szép lovag?

VENCELIN: Csak nem akarod tán? Mert megtehetem. De csak ha akarod.

 PARASZT: Dehogysem akarom, (Feláll, nadrágját, sapkáját porolja.)

 VENCELIN: Hát bántottalak én valaha ?

PARASZT: Bántottak, uram, mások. (Alázatosan áll Vencelin előtt, majd hajlong, Vencelin enyhe undorral nézi, mint egy bogarat, aztán elfordul, Almához lépdel. Közben a Paraszt Vencelin háta mögött jókora furkóval megfenyegeti Almát, aki behúzza a nyakát. Majd óvatosan kelleti magát, szoknyáját ringatja. Vencelin azonban jobbra kimegy.)

PÜSPÖK: (balról bejött, látja, hogy Alma mire készül, dühösen bot után kap, a Paraszt kezéből kiveszi, s Alma felé indul.)

VENCELIN: No, püspököm (visszajön), pontosság a királyok erénye.

 PÜSPÖK: (kihúzza magát, sértődötten, éllel) S a kegyesség istené.

VENCELIN: S gondolod, hogy rászorulok, Atyám?

 PÜSPÖK: A kegyre igen. De nem oldozlak fel.

VENCELIN: Ugyan, püspök, de régi história ez. Hiszen Koppányt én vitézi párbajban öltem meg. S ha nem úgy lett volna, hol lennél most te magad is, Koppány széjjeldúlta volna a te hatalmadat. Ha acélos ruhámban meg nem védelek. Igaz, már alig öltöm magamra ezen acélruhámat.

PÜSPÖK: Alig-alig? (Vitriolosan.) Pedig hírlik, hogy acélban lépsz be a jobbágyportára. Fejszével reád támadó jobbágy ellen bizony hogy felveszed te azt a páncélt. Amikor kapuról kapura jársz legényeiddel, beszedni a pénzeket.. (Nyomatékkal) Én a somogyi pénzekről beszélek!

VENCELIN: A somogyiakat? Kérdeznéd talán a pannonhalmi apátot. (Kényelmesen letelepszik a ruháskosárra. )

ALMA: (előmerészkedik.)

PÜSPÖK: Az hozzád szólni sem mer. Mert fél tőled.

VENCELIN: S neked mi bajod? Megvan az életed? Ugye. S hát köszönd. Amúgy meg, jól tudod (magyaráz a Püspöknek), hogy vannak, ugye, a harcok. A harcok után meg vannak a pihenések, a gyűjtések, ugye, érted. Ez a menete. Így forog. (Mutatja kezével) S persze a bokor mögött is mindig van valaki (nagyot nevet Almára, s folytatja a malomkerékforgást a két kezével. Ennek Almára értve valami jelentése van, ezen nevet.)

PÜSPÖK: Te a jogodat nem jól használod.

VENCELIN: Miért? Én Ottó királyomnak személyét hordozom itt. Rajtam át ő szól, rajtam át ő cselekszik. Itt ő cselekszik. Ferstén? Püspök!? (A gyarmatosító arroganciájával ordít) Ferstén?

PÜSPÖK: Te Istvánnak adószedő jogát el nem veheted. Én azonban, ki a királyné koronázója vagyok, királyi felhatalmazással a veszprémi nagytemplomhoz tartozó helyeken egyházi tizedet joggal szedethetek.

VENCELIN: Kivéve a somogyi tizedet. Azt királyotok a pannonhalmiaknak adta. S hogy ezt az én legényeim, meg Hunt és Pázmán legényei gyűjtik össze? Mi baj az? Dolgozni kell. Nincs idő a lustaságra.

PÜSPÖK: S nem vagy te Ottó császár. Csak egy közvetítője. S egy jövő-menő.

VENCELIN: S hát te? Nem vagy te isten, csak egy földi közvetítője. S bízatásomnak vannak tanúi, de neked bízatásodnak, biza, nincsen, kisöreg.

PÜSPÖK: (szörnyülködik) Magadat mered összemérni vélem?

VENCELIN: Úgy van. Magamat egy másik közvetítővel. (Rámutat a püspökre.)

PÜSPÖK: (Ájuldozik) S hát a templomi képek hová lettek? Elvitted őket? Ládákba raktátok?

VENCELIN: Ej, ej, tévedsz, te püspök Méghogy ládákba raktuk. A templom képeit.

PÜSPÖK: (Megkönnyebbül) Hát akkor hová mentettétek el, fiam? Hogy őrizzétek?

VENCELIN: Ja! Elmentettük. Méghogy ládákba!!! Kosarakba, püspök, kosarakba, s lól is vannak azok ott. (Mutatja a kosa rakat.) S majd innen is még tovább mentjük, tudhatod.. (Hirtelen megdühödik) Ejnye, hát mi az isten bajod van velem, te püspök, hagyj engem békén. Hát ki a biztosíték itt? A szövetséged az égiekkel? Vagy a királynővel, a királlyal? Sokra mégy vele, mondhatom. S én? Én mit érek itten? Csak tán valamit? Ugye, hogy ugye, jó püspököm.

PÜSPÖK: S magyar földjeinkre is ráteszitek kezeteket, tudom én.

VENCELIN: Bőven luttatott neked a földekből a király. Úgy értve, hogy neked is.

PÜSPÖK: Krisztus igéjét mondom. Az én országom nem ebből a világból való. De kell, hogy lelkeket segítsek az igaz hitre. S nehéz.

VENCELIN: Ja. Apácáid lelkét. Hát annál inkább tiéd a krisztusi ország, minél inkább enyém ez itt, ez a földi uraság. Mert nekem ebből lut több, neked meg abból, amiből én nem is kérek tőled semennyit.

PÜSPÖK: Mondottam, lelkeknek mentésére kellenek földi javak az egyház számára. Mert a mi nővéreink, akik világi mocsokból kitisztulnak vala, az Úr imáit mondván szépet tesznek az égieknek, s itteni nép között hordják a szent igét, kiszolgáltatják a szentségeket, s magukat munkával megtartani nem hivatásuk. Aztat kell adniok a földieknek.

VENCELIN: Hallom. Gajdolsz itten az apácákról. Bahh!

PÜSPÖK: A mi apácáink szűzebbek, mert nem tehetnek az őket sujtó méltatlanságról. Menekülnek áhítatokba.

VENCELIN: Könnyű már a lélekre esküdni, ha a test felől biztosítva van az élet. S mi örökké csak irtsuk az életet? Ha pogány, ha keresztény, élet az! Nem? Püspök! Koppányé is élet volt.

PÜSPÖK: (hallgat)

VENCELIN: Hát benne vagy a történetben.

PÜSPÖK: (a kezét emeli, hogy búcsút intsen, de Vencelin erővel megragadja a kezét és kezet csókol neki.)

PÜSPÖK: (meglepődve elmegy.)

VENCELIN: (kicsit utána bámul, majd odébb lépve végre derékon ragadja a kapálózó Almát.)

Harmadik jelenet

(Mária a Püspök vállát, sebét kezeli a tisztáson. szolgálók vörösesbarna ruhája van Márián. Egy rocskából mosogatja a sebet, majd iszapot pakol rá, bekötözi. A kötés most már nem olyan vastag, mint eddig volt. A Püspök próbálgatja a kezét, könyökből hajlik, elégedett vele. Megsimogatja Mária fejét, az térdet hajt. A Püspök nézi, hogy egy beteg kislányt hoz be egy férfi. Mária vizsgálgatja, dajkálgatja, becézi, a kislány elmosolyodik. Ápolja, végül arcát simítja, megpuszilja,kiviszik. Besündörög Alma. A Püspök rámorog, majd fenyegetőzve kimegy.)

MÁRIA: S hát te?

ALMA: Ezt én is csinálnám.

MÁRIA: Menjél hát a Főnökasszonyhoz.

ALMA: (nem megy el, nézeget.) Mindent úgy csináltam, mint te, hogy én is így lehessek, mint te. És ezt a ruhát is akarom.

MÁRIA: Mit csináltál te ugyanúgy?

ALMA: Hát, ott a bokornál a málnaszedés, meg a lovag, meg a többi, hiszen tudod. (visszaretten) Mit beszélsz, te boldogtalan? Gondoltam, én is úgy teszek és akkor bekerülhetek, ahogyan te is bekerültél. Mit tettem én? Én nem akartam lenni a lovaggal. (Restelli a beszélgetést, elfordul.) (nem érti) Dehát én mindent úgy, ahogyan te, hát akkor, mivel a lovag... (zavartan téblábol) (iszonyattal nézi Almát)

MÁRIA:Úgy gondolom, hogy a kolostor is arra való, hogy segítsen az így jártakon. Hát nem ez történt? Ha nem ilyen volnék, talán nem is kellek? Ha meg ilyen vagyok, így sem kellek? Hát hogyan kellek? (eréllyel, csendesen) Most már ebből elég legyen. Ki hiszi el, hogy ostoba voltál? Nézz lelkedbe, s mondjad, hogy nem úgy vala, miként mondod, mert akartad, te, ördög lánya! Ki hiszi el neked, hogy ártatlan vagy? Menj a katonákhoz, azok valók neked, te céda. S hát te mi vagy? Különben aki nem bűnözött, az mit bánjon meg, nem igaz? Ha bűnöztem, megbánom, fogadj be én egyházom. (dühösen) Menj innen, te romlott életű! (Közben öregember érkezik bottal, Mária vele foglalkozik. Kis idő után Alma is segítene, de Mária elhajtja. Alma vállat von, elsompolyog balra. Jobbról Vencelin jön nagy zajjal, két-három katonájával. Mögöttük bújdos Johann, óvatosan kukucskál. Mögöttük jön Bartolomeus a királyi adóbérlő. Jellegtelen ruha, jellegtelen sovány ember.)

VENCELIN: (hátrabeszél Bartolomeusnak) Úgy látom, hogy Hunt jobban dolgozott. (A katonák pénzzel teli két közepes és egy nagyobb zsákot raknak le.)

BARTOLOMEUS: (körüljárja,egyet kibont, pergeti a pénzeket, majd kezeit összecsapva  leporolja, fintorog, nyafog néhányat)... Sok közte a réz. Ezüst alig, arany meg nincs is. És kevesebb az egész, mint a tavaszon volt.

JOHANN: (ott  botlog, sóvárog, nyúlkál, Bartolomeus a kezére csap, egyazon pillanatban Vencelin seggbe rúgja.)

BARTOLOMEUS: Hát a gyűjtést nem hagyhatjátok abba.

PÜSPÖK: (bejön balról Bernáttal együtt, Vencelin a Püspök elébe megy, hódolattal bevezeti. A többiek letérdelnek előtte. A Püspök kegyesen int, álljanak fel, azok ógva-mógva cihelődnek.)

BARTOLOMEUS: (mintegy zavarban, s külön is meghajol a Püspöknek.)

VENCELIN: Úgy látom, Hunt jól dolgozott. De nézzük meg belül is lobban. (A nagyobb zsákot, amit Bartolomeus vizsgált, most teljesen kibontja, ledob egy köpenyt, s arra önti az egészet. Csillogás, pénzcsörgés.)

BARTOLOMEUS: Ccc-ccc (kevesli)

BERNÁT: (undorral nézi Bartolomeust.)

ALMA: (visszaóvakodik, Vencelin közelében forgolódik, átfogja Vencelin derekát, céda módra mutatja kapcsolatukat, s miközben Mária és a beteg öreg elvonul, gúnyosan utánuk néz, kezével orrán grimaszol.) No, ugye, ki maradt itt végül? Hát én! (kacag, Vencelin pofon legyinti, s újra a zsákban turkál.)

FŐNÖKASSZONY és BERNÁT: (megjelennek hátul és csendesen nézegetnek. Elől játék Alma és Vencelin közt. Vencelin szórakozottan simogatja Alma fenekét, de szeme a pénzen van. Alma szenvedélyesen megöleli Vencelint, nyakát simogatja, mellét karmolássza, fejét Vencelin nyakába forgatja, derekát magához fogja, combjaival a férfira tapad. Kihívóan játszik, a Főnökasszonyt akarja megbotránkoztatni. Az a háttérben ördögűzést mutat, vagyis a jobb keze középső és gyűrűsujját befogva kézfejjel fölfelé Almára irányítja gyűrűs és kisujját, s „Apage satanas!" mondja)

FŐNÖKASSZONY: Apage Satanas. Távozz tőlem sátáni lélek !

PÜSPÖK: (ájtatosan imádkozik égre forgatja szemét.)

BERNÁT: (a Főnökasszonyhoz) S láthatod, íme, Anyám, Vencelin lovagnak minéműségét. Jól leábrázolja ő sajátmagát. Vencelin lovag az igaz hitben és erényben. Mondhatom. Piha ! S még a Püspök előtt sem vádoltad Vencelint. Hát most láthatod. Elveszi a kolostornak való pénzeket, hát itt a baj gyökere. S még ezen riherongy nőszemélyt is könnyen magához csábojtgatta.

FŐNÖKASSZONY: (beharapott szájszéllel fegyelmezi magát, s nem szól, kis idő után rásziszeg:) Elhallgasss!!! (Most érkezik HUNT és PÁZMÁN, akik VENCELINnel és BARTOLOMEUSsal egy igen gyors ritmusú és fényeffektusokkal is játszó jelenetben a koppanó rezeket, a sziporkázó tallérokat négy kalapba dobálják. A röpködő pénzek egyike-másika mint kis csillagszóró vagy tüzijátéki röppentyű, felszáll, majd kihúny, a többi csak világít, zöldes, kékes, vöröses fénnyel. A forgatagban a nézőt el kell kápráztatni a játékkal.)

BARTOLOMEUS: (A HUNT által feldobált pénzeket egy teniszütővel a négy kalap valamelyikébe lecsapja.) Egy a Huntnak, egy Pázmánynak, egy pediglen Vencelinnek, vásároljon selyeminget. Egy a Huntnak, egy Pázmánnak, egy peniglen Vencelinnek, most meg Bartolomeusnak, kettő, borra , húsra...egy a Huntnak, egy Pázmánnak, egy pediglen Vencelinnek. Néha-néha a királynak (nem talál neki kalapot, vállat von, zsebredugja) néha a püspöknek is (a teniszütővel egy rezet a Püspök felé hajít)

PÜSPÖK: (elfordul, keresztet vet, imádkozik. A játék egyre gyorsabb, a második zsákot egy katona önti a köpenyre, onnan szedi most már Pázmán is, Bartolomeusnak feldobálják, az meg egy teniszbajnok látványos ütéseivel osztja-osztja, az előbbiek szerint. Végül a lovagok maguk is a pénzek után kapkodnak, a kavardulásban egymást tapossák, a többiek döbbenten nézik őket és hallgatnak, Bartolomeus harsányan kacag, aztán a zavart kihasználva a harmadik zsákocskát a hóna alá kapja, pénzes kalapját a fejébe csapja, pár tallér lepotyog, s látványosan nagy léptekkel kinyargal a színről jobbra. A lovagok lassan lecsihadnak, izzadt markukban szorongatott rézpetákjaikat nézegetik, a földre dobják, ez a királyé.)

HUNT: Nesze, király!

PÁZMÁN: Nesze, király.

VENCELIN: Nesze, király

HUNT, PÁZMÁN és VENCELIN: (egyszerre) Nesze, püspök (odadobnak neki pár pénzt.)

VENCELIN: (A macskamód törleszkedő Almának is markába nyom egy garast.)

ALMA: (megköpdösi a garast és a magasra felhúzott harisnyájába, a combtöve alatt bedugja, játszhatja úgy is, mintha magába dugná, s nagyot csuklik rá  „bevételezi").

FŐNÖKASSZONY: (lesújtó tekintettel előjön a háttérből, BERNÁT kiséri. Szemrehányóan vizslatják a lovagokat és Almát, a püspök imádkozik, égre néz. Majd a soványka zacskóját a Főnökasszony felé nyújtogatja, habog, zavarban van. A Főnökasszony meg sem látja, a zacskó a földre pottyan, lapos, ráncos. Főnökasszony Vencelint méregeti, az zavarában a bajuszát piszkálja, Almát ellökdösi, zavartan köhent, közben.)

FŐNÖKASSZONY: (nagyon lassan átrendezi a fejét fedő nagy fekete kendőt, beburkolózik, csak a szeme látszik ki, közben izzó haraggal szemléli Vencelint, aki topog előtte, a Fejedelemasszony már-már kiköp Vencelin előtt, de nem, fegyelmezi magát, aztán igazán királynői méltósággal elvonul balra.)

PÜSPÖK: (a földön heverő zacskó után nyúl, de..)

ALMA: (megelőzi a püspököt, meditál a zacskóval, majd a Főnökasszony után szalad vele. A színen BERNÁT, a három lovag, HUNT, PÁZMÁN és VENCELIN, lassan a többi szereplő is bejön, s egyszerre hirtelen, nagy erővel felzengenek a veszprémi harangok. Némán állnak, majd a két-három perces harangszó közben meghajolnak, s... )

FÜGGÖNY