2014. szeptember 3., szerda

Tétova vérem

Hétkor



Néha jó így csendesen ülni – hétkor.
Most a zsúfolt város elárnyasodik,
és a mélyzöld gesztenyelomb ehajlik
majdnem a földig.

Kinn a téren pár gyerek álldogál még
új kerékpárral, ütögeti nyergét,
úgy beszélget. S hallgat az iskola a
másik oldalon.

Itt az éjszaka megül már mögöttem,
mintha rám tárulva, figyelve várná,
hogy mikor lépek be: a nagyszobában
gyújtani villanyt.



Tétova vérem

Hazudhat a félelmed újra s újra.
Érlel új nyár. Mire téli hajnal
pora s jégszikrák hada sercen,
újra, s újra hazudnál?

Mert a folyton változatokba búvó
téli természet leigáz még engem,
combod és éltető tüze két emlődnek
nem melegít majd?

Mert a meggyilkolni tudó közönnyel
egy leszek én? Szoknyád libegése játszik,
mintha gúnyolná heves és megint csak
étova vérem.



Egymásra vetített arcok



Itt, e versekben ma a régi ritmus
feszesen, s méltó helyen jól kiérzett,
megbecsült súlyát kívánom találni.
Könnyül a szív is.

Így, ha kezem ír, ideérzem azt is,
mire buzdít s szól: „Nono!” – Berzsenyi úr,
lépve őszben, míg pipaszó belengi
bajsza irányát.

Ámde átfintorog arcomra ősi Róma
véceírnoka! Van, ki érti,
aki jó rég, Csezmice dombjai közt
tudta az írást.

(1983)


Az esztendő higgadt számbavétele



Most pár hétig még meleg éjszakákon,
s ködbe búvó reggeleken friss szellő
járja át majd ezt a talajt, a kerti földet,
az ágyást,

azután hűvös futamokkal jön meg
őszi hónapok vacogó novembert,
rossz, didergő napokat ígérő
jóslata, szél, hó,

s torkig érő télbe, hideg sugárba
állva, hópelyhet nyelvre véve újra
itt leszek sajgó rügy égre virágzó
zöld tavaszával.



Roham



Nyári órákon, mikor esti fényben
csillan még út, rét, csupa kóbor árnyék
éled, készülget, legelőkön lép át
távoli ködbe,

elhűl már út, rét. Ránk az esti égből
barna felhősáv tör ki, eltakarja
fönn az égerfákat, az éjszakának
orma kibukkan.

Esti égből – mintha motorkerékpár-
hadseregként – érkezik ismeretlen
rajban, őrjítő zeneként az éhes
éji bogárnép.


Téli erdő



Mert a hónak hisz, aki szépet óhajt,
bármit összehord tavasz, nyár vagy ősz is,
belesimul hűs havak és hidegek
zárószavába.

Értve – szó másról ne is essék most már,
csak a hó hűs és csuda fényes, óvó
rendje vigasz, mert ez ad nyugtot, erőt,
kibírni mégis.

Ám a tél gőgjét, mint a futó rendnek
megalázott és letiport szolgái,
fű, fa, széjjeldúlt erdő mutatják,
hókeze mit takar.


Hódög



Láttam ércpajzstálaid árkon-bokron,
csinnadrattás téldög, időtlen bagzás,
tábori nyüzsgés, s lakomáid tája
hókupacokban.

Csontfehér mítosz! Az az elhülyült fa
jéggyöngyfűzéred soha le nem dobni
hordta. És elhűl az is, ami lenni
lenne helyette.

Később ércpajzstálaid áztak erdőn-
réten, mellvértek ledobálva sáros
hóba. Kérdőjelet hugyozott föléd a
kutya remegve.


Tévedéstörvény



Tán a bízó hitre hagyatkozó vágy
tévedéstörvénye volt? S volt a régi
hű csalódások oka? Szégyen íze
jött a reményre –

Bár a szépségforma talán örökké
a te felsajgó tenyeredben éledt,
s én is vártam – nos, ki az, helyettem
aki betölti?

Úgy, először jó volt, általában
tévedésre. (Jó sok elégtelenül
megelégült szó helye vár szavakra.)
S látni se bírlak.


Meztelen átok



Tán a rontásvágy szava vétkezett úgy,
hogy félelmed heves, vad hazugságorgiákkal
most is a régit mondja.
Démoni vád volt.

Nem érzed tán azt se, ha kinevetlek.
Mégis – érző arc hűl el, szótlanodik.
Én leírom, hogy mit is hazudsz rólam:
„nőszemű férfi.”

Ó, te! Mondhatsz bármit az én megszokott
bátor, és régen is ma is jó, erős
bizonyosságom mosolyára. Jaj, te,
zagyvafejű nő!


Phaón szégyenkező arcában Szapphóhoz



Tetszenek nékem, de te félted is tán
őket – édes, dísztelen szöghajúid,
s más leányok, Szapphó, kik élő ének
titkait őrzik.

Körbe ülnek téged a parton, érző
ujjal érintgetve a húrt, a karjuk
mint oldó hullám, kibukik ruhából.
vagy ruha nélkül,

mint a szellő, úgy mozog – illatos szél
éled enyhén s dúsan a csípejükről,
éri lángokkal kivirult arcom –
Ne haragudj rám.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése