„Ki az időt kitanulta,
tiszta lapot nyit a múltra.
/…/
Két ikszlábú faasztalon
Kiterítve az ifjúság.
Körülötte gyertyák, habok,
Poharakból kicsap a láng”
(Kiterítve az ifjúság)
Konczek József a Kilencek köréből elsőként publikált
országos jelentőségű folyóiratokban: a Kortársban, majd az Új Írásban. Kőország című költeménye 1963-ban az Alföldben jelent meg, több más verse a Napjainkban, az Örökösök című veszprémi antológiában (1966); a hatvanas évek derekától pedig rendszeresen közölt különböző – országosan ismert – periodikákban (Alföld, Napjaink,
Palócföld, a szombathelyi Sor című antológiában, valamint
az Életünkben, sőt az ÉS-ben is). Az Elérhetetlen Föld című antológiában (1969) Konc néven adta közre verseit.
A csoport egész pályafutását végigkísérő jeles irodalomtörténész,
Vasy Géza – a sikeres
indulás ellenére – így ír róla 1988-ban: „A kilenc sorsból – most főképp a költői sorsra gondolva – a legfurcsább minden
bizonnyal Konczek Józsefé. Társai közül
leginkább ő az irodalmi élet mostohafia, a jó
szerencsével neki sikerült a legkevésbé találkoznia. /…/ Kezdetben pedig semmi nem mutatta, hogy neki kell
majd legtöbbet harcolnia” (lásd: Kilencek, 2002; 97-105.p.). Első verseskötetét
évekig „fektette”, majd korrigált változatait többször is visszautasította
a Szépirodalmi Kiadó – annak ellenére, hogy már évtizednyi rendszeres publikálás volt a háta mögött. S mivel vidéken
élt (az egyetem befejezése után,
1965 nyarától Szombathelyen újságíróskodott), lassan kirekesztődött a fővárosi irodalmi életből. Bár Juhász Ferenc elismerő figyelemmel kísérte pályáját, ösztöndíjjal is támogatta, s az Új Írásban mindvégig teret adott neki, neve a fővárosi berkekben lassanként feledésbe merült. Már nem tekintették „fiatal” költőnek, ugyanakkor a „befutottak” közé sem számították. Majd csak az Elérhetetlen Föld II. antológiája
(1983) hozott újra ismertséget számára; ekkor már ismét Pesten élt. 1984-ben napvilágot látott egy vékony kötete az Eötvös Könyvek-sorozatban (Galambok, galambok a történelemben); majd 1987-ben
a Palócföld gondozásában Episztola, valamint Egy szó címen vers-válogatása jelent
meg. Írt színi jeleneteket, humoreszkeket, irodalmi
riportokat, rend- szeresen fordított az orosz költészetből (írásait publikálta is különböző napi-
heti- illetve havi-lapokban). Ironikus rajzban
festette le a késő-Kádár-kor visszásságait (A Manufaktúra– Kapu, 1990. szept.). Költői pályája azonban csak a rendszerváltást követő évtizedekben
teljesedett
ki. Nem véletlen
tehát, hogy idegen maradt számára
a hagyományos „váteszi” szerepkör, s Petőfi Sándor születésnapjára ő A
XIX. század költői kesernyés-hangú
ellenars poétikáját írja meg: „Sándor, én nem vagyok lángoszlop.
Fáj a hátam. / Gyötrik bujkáló, görcsös bánatok. // Nem tudok mást, mint eldalolni / saját fájdalmam s örömem. // Van hát rám szüksége ennek a világnak? / Engem, akár a hangszert, félretesz” (A XXI. század
költői).
A XX. század derekán
voltaképpen nem a költők
mondtak le a „prófétaságról”, hanem a /kultúr/politika fosztotta meg őket társadalmi hatósugaruktól (miközben fennhangon a „Lobogónk: Petőfi! szlogent hangoztatta). Konczek József sokáig türelemmel s viszonylag derűsen viselte
helyzetét – amint erről a Csontos János- készítette interjúban beszámol (Együtt és külön – a Kilencek; 1988; 22-27.p.). Az újságírásban mintegy „kiélte” társadalom-alakító szenvedélyét, s hosszú éveken át tengette a kisvárosi értelmiség egyhangú, sok-sok munkával
teli napjait. Családot alapított; a köznapi feladatok
lekötötték erejét, s idejét – de kezdettől fogva tudta: ha költőként szeretne szóhoz jutni, nem maradhat vidéken. Életművének valódi arányai csak most, az ezredfordulón kezdenek
körvonalazódni (Damó - kisregény, 2001; költemények: A
tájjal maradtam – 2006; Ölelhető térség – 2006; Napozik a dongó
– 2007, Formáért sóvárgó – 2008; műfordítások: Ahmatova ifjú arca – 2007). Talán most végre – a hányatott
életút után – révbe ér, s sikerül kiadatnia több, még kéziratban fekvő munkáját. 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjét; majd különböző
költői díjakat is elnyert, a balatonfüredi költőversenyen a Quasimodo-díjat két ízben is; s más, kisebb-nagyobb pályázatokon ért el I. helyezést. Ő ma- ga úgy érzi: végre sikerült megteremtenie önmagában az áhított szintézist. „Ki az időt kitanulta, / tiszta lapot nyit a múltra” – írta még kora-fiatalon; s most, korosodván, úgy tűnik, valóban rálátást
kapott egész eddigi életére.
Konczek József
nem vallomásos, önfeltáró
költő, verseiből mégis
kirajzolódnak életének főbb állomásai, legmaradandóbb alap-élményei. Költészete részint leíró-elbeszélő, másrészt viszont teremtő-mitizáló
jellegű. A
népdalok formakincse, a népi élet természethez- kötöttsége alapvetően
meghatározza poétai szemléletét. 1942.
február 14-én született Magyarnándorban,
Nógrád megyében, ahol apja, a fel-
vidéki magyar paraszt-származék Konczek József
– átszökvén 1939-ben Szlovákiából az Ipolyon – vasutas szolgálatát töltötte. Itt nősült, de a család csakhamar Szokolyára költözött (az apa ott lett állomásfőnök, s egyszemélyben forgalmista, távírász, poggyász-felvevő). Fiuk alig ötesztendős, amikor továbbköltöznek (Tiszalökön, Polgáron laknak), majd az ötvenes években Tapolcán telepszenek meg (ekkor már négy gyermeket nevelnek – nagy szegénységben – a szülők). Leendő költőnk itt jár iskolába, egészen
érettségiig; de a nyarakat
anyai nagyanyjánál, Szokolyán, illetve rokonoknál, Nógrádon, Berkenyén
tölti. Innen fakad mély összeforrottsága a tájjal, a vidéki élettel –
a természet nemcsak felnevelő, hanem mindmáig éltető közege.
Anyja-apja megismerkedését, egybekelését szeretettel örökíti meg (Egy régi vasárnapi fénykép apámról). Szülőfaluját pedig játékosan-kedvesen, „gyermekvers”-ben idézi meg: „Magyarnándor dombja-völgye, / nagy határa, vékony földje / annyi kicsi ösvényt terem, / mint a ránc a tenyeremen. // Magyarnándor völgye-dombja, / akácfája, tölgye
lombja / nyugalmamat körülfonja, / ‘Jöjj ölembe, jöjj karomba!’ // …// Utacskáim, erdőm-mezőm / körülfognak védelmezőn, / színek, zajok és illatok / mint vérerek a magzatot” (Csillagos ég). A számtalan helyet, ahol megfordult, mind-mind versbe foglalja, s mint eleven tájkép-gyűjteményt fűzi össze később Napozik a dongó című népköltészeti ihletésű, formagazdagságú ál-gyermekverskötetében. Az ezerarcú táj, a Felvidék híres-neves irodalmi emlékhelyei az ő
igazi lelki otthona; szinte létformája a
„vándorlás” (Csesztve, a Madách-kúria, Horpács, Vámosmikola, Szuhafő, Kétbodony, Drégelypalánk, Nagymaros stb.). Madáchról versciklusa és tanulmánya is jelent meg (Palócföld, 2004/5. – illetve a XV. Madách-Symposium, 2008.). Számára az egymásba
hajló évszakok ritmikus váltakozása az örökkévaló – önmagába
mindig visszatérő – idő, amely mégis mintegy spirálisan előrehaladva jelzi a lassú múlást
is: „A Duna mellől hirtelen / tavasz, nyár, ősz, tél
itt terem, / csalános árkok,
vízerek, / virág-vadillat fűszerek, / s a fenyőárnyas temetők, / s a kaszálók, a legelők //…// hol nyíló jázmin suttogás, / virágon dongóbrummogás / hol körte-kerteken varázs / a vaslevélzöld csillogás / és nyári esőzuhogás…” (Dunazug). A versek sodró árama, szimultán
ritmusa szinte örvényszerűen vonja be a költői világba az olvasót, a természeti körforgás szédületes varázshintajába emelve őt. Színek – illatok – fények kavarognak köröttünk; zsong-zsibong az eleven, elpusztíthatatlan Élet.
Szokolya a hajdani
Éden a költő emlékezetében: „Csupa virág Szokolya, / virágdíszes rokolya,
//
Királyrét a határa, / királyleány szoknyája
//…// Margaréta zöld-fehéren / fény-suhogva zúg a réten // karmazsinnal
mezei / törökszekfű színezi”. A gyermekkor legmélyebb élményei kötik
ide. Anyai dédanyja, Káré Magdolna, aki őt nagyanyjaként szerette-nevelte (ugyanis lánya, a költő
igazi
nagyanyja – mint a versekből kiderül
– nagyon ko- rán
meghalt tüdőgyulladásban, 1946-ban); életre szóló útravalóval látta el: népi bölcsességgel, a föld szeretetének, tiszteletének fontosságára okítva őt. Káré Magdolna még az ősi hagyományokhoz ragaszkodó, azokból
táplálkozó öregasszony volt: „ha szükség volt rá, minden állatot – tehenet
– kutyát – lovat
– tyúkot meggyógyított. S embert is. /…/ Rendszeresen járt virágot, bogyót,
gyökeret gyűjteni, engem vitt magával. Gyermekkoromnak ezek az alapozó élményei” – emlékezik
a /déd/unoka (vö: Csontos-interjú), gyönyörű verset szentelve emlékének: „Gyerekkorom boszorkánya, / vadludaknak királylánya. // Húzza a harang a delet, / húzta az ág életedet. //…// De ez a föld, ami kicsi / élet terem, visszaveszi. // Új időt kezd, tejes búzát, / talán nem is emlékszik rád. //…// Csak a hajad nő ki
onnan
/ fésült fűben, fűsorokban” (Káré Magdolna). S ahogy a költő maga is idősödik, úgy válik egyre fontosabbá számára
az egyszerű „paraszt-nagyasszony” emléke; már-már mitikus fénybe vonja alakját (Káré Magdolna és a
Czeizel-képlet, Káré Magdolna stilizált halála). A Nagyanyám lakodalma
című versben siratja el.
Hiánya az évek múlásával egyre fájóbb (Búcsúztató).
Viszonylag korán távozott apjára – „aki eget hordott erős vállán” – ugyancsak meg- rendülten s megrendítően emlékezik Konczek: „Szólítják őt a hajnalok / és az én nevemet
mondják. // A sínekre én tévedek, / belőlem a, jaj kiszakad,
/ hoznak, apám, hoznak téged / zászló sötét füstje alatt” (Apám). Nem volt könnyű élete a családnak, az apa ivott is, de igyekezett mindig gondoskodni betevő
falatjukról. Fiának hegedűt
vett kéz alatt, s véd-
te-oltalmazta
mindnyájukat (Majd az éjszaka). Özvegyen maradt anyjuk támasza a két fia lett, akikre azonban már kevésbé számíthatott (Anyám, arany liliomszál).
A költészet iránti fogékonysága
korán ébredezett. Négyéves korában Szokolyán hallotta unokanővérétől, aki Vácra járt iskolába, a
Kőmíves Kelemen balladáját, amit – érzékeny kisgyerek lévén – azonnal felfogott. „Napokig sírtam-zokogtam, remegtem. Akkor kínzott
meg
először műalkotás. Addig is hallottam verseket, dalocskákat, de azt, hogy miért van így? Miért kellett vér a falhoz,
hogy a kövek össze-tapadjanak?” – ekkor még nem tudta felfogni (vö: Csontos-iterjú). Mégis, lehet, hogy éppen ennek hatására
talán már ekkor megfogamzott benne öntudatlanul a mitizáló
hajlam s a népköltészet iránti nyitottság, ami egész későbbi
látás- és alkotás-módjára rányomta bélyegét.
Éppúgy, mint a tájjal
való egy- lényegűsége. 1961-ben megérkezvén Pestre, az egyetemre, otthonossá vált számára az urbánus táj /is/, hiszen kedvelt fáira ott is rátalált. A Ménesi úti kollégiumban azonban
kissé idegenül érezte magát, de csakhamar megismerkedett „költő-palánta” társaival, s 1961/62-ben már meg is jelentek versei a Tiszta szívvel című egyetemi antológiában. Példaképének
Juhász Ferencet tartotta – de nem követte az ő sokirányú asszociációkra épülő költészet-burjánzását.
Versei nem /ön/életrajzi vonulat mentén kapcsolódnak össze; számára
a kronológiai folytonosságnak nincs jelentősége. Szinte egybemosódnak s egymásra vetülnek
fiatalabb és idősebb kori alkotásai; az évek múlásával alig-alig változik ön- és tájszemlélete. Bár minden róla és a természetről szól, mégsem mondható
„alanyi” költőnek – a világ, mint objektív valóság érdekli
őt, s általános élethelyzeteket formál verssé. Szívesen építkezik ciklusokban, kedveli a nagyobb formátumot: élményeit szerves spirál-vonalban fűzi egymáshoz (ismétlődő témák, mind magasabb, elvontabb
szinten). Köteteit – mellőzve az időrendet – mozaik-szerűen állítja össze; a mellérendelő viszonyban álló egységek homogén
életérzést sugallnak, s nem esemény-történetet rajzolnak ki. Bizonyára a késleltetett megjelenés alakította ki ezt a
fajta
építkezési módot: érvényét vesztette
a versek keletkezési ideje,
s a tematikus kapcsolódási pontok váltak fontosabbá. „Egy múlt-modellel és egy jelen-modellel
dolgoztam – jellemzi alkotásmódját a fentebb idézett Csontos-interjúban - annak tudatával,
hogy a jelen a jövő felé mozog”. E tézis-antitézis jellegű kettősségből létrejövő szintézis – „egyfajta újra-összegzés, sorsszemlélet, elrendezés”: a kettő dinamikus harmóniájába belesimul a valóság sokszínűsége.
Tandori
Dezső
így jellemzi nemzedéktársa első (negyvenéves korában megjelent!) kö-
tetét: „Konczek Józsefnek az egyik legnagyobb költői
ereje a látszólagos dokumentum-szerűségben rejlik”; de aztán –
mint alaphelyzetet szívósan őrizve
– messze túllendül a
tárgy- szerűségen, s ezek igen magas költészeti pillanatok”. Számára a továbbiakban is a legter- mékenyebb út /lenne/ ez a „részben belülről figyelés, részben külvilág-rögzítés
- felmérés.” „A megfoghatatlannak és a megfoghatónak, valamint a nem-körvonalazhatónak” ilyen tri- ója „csak ritka
pillanatokban jöhet létre” (Mozgó világ, 1987/3. sz.). Konczek számára a legmaradandóbb és legmélyebb élmény a táj: „Felnőtt / éveim, mint
legelésző csikók úgy széledtek
széjjel az őszben. / Köves utcákon járok, Lábdobbanásom tüzet csihol / Fürjek is röppennek, a szem erre-arra kaszál / bokros fények alatt, mint ott az a krumplibokor / megköt bennem haragtalan izzással egy emberi táj (Táj című korai költeménye). Ő maga is a táj része: erről a szilárd alapról indul el, felszárnyal s ide tér vissza mindig, mint Ady „fel-feldobott köve”. Nem véletlen, hogy válogatott kötete is ezt a címet kapja: A tájjal maradtam. S most már nyilván végérvényesen vele marad: benne leli meg végső nyugalmát…
Indulásakor Konczek József némileg „majakovszkijos” gesztusokkal, a
fiatal József Attila lázadó hangján,
a közösségért, a közösség nevében
szól (Kőország, Fáradtság, Indultok-e már?). Jogaiért perel:
„Én úgy értelmezem, hogy a visszaütés joga nélkül szabad nem vagyok” - Szieszta). Részvéttel, együttérzéssel tekint az Élet kárvallottjaira (Küldjétek haza, Bányászasszonyok, Mérsékelt égöv, Bauxitosok stb.). Nyaranta maga sem restelli nehéz testi munkával megkeresni a tanulásra-valót (Koromreggel, Tüskefogú). Az Elérhetetlen Föld fülszövegében így vall erről: „Szeretem a fizikai munkát. /…/ A két kézzel
keresett kenyér becsületéhez máig sem ér fel semmi a szememben”. S azóta is úgy érzi ‘magasabb’ sorsáért, diplomájáért felelősséggel tartozik
azoknak, akik a két kezük munkájával dolgoztak
érte.
Csodálja az erős, termékeny, az Életet továbbvivő s önfeláldozásban nem lankadó asszonyokat (Asszony, Asszonyok, Bányászasszonyok, Kenyérnagy csípőjű asszonyok
stb.). Rendkívüli szuggesztivitással jeleníti meg az Élet továbbadásának rítusát (Hősi ének egy ménről). Ugyancsak kirobbanó, expresszív képekkel
idézi meg a falusi életet:
„Felrobbantak a kazlak / mikor a dombon megálltunk lihegve,
/ mellünkre csorgott az arcunk,
/ Krisztuskendő volt az izzadságunk, / s nyerített a nyírfaerdő, / sóhajtott a táj” (Erre futottunk). Érzelmi-hangulati
változásai is a tájjal összhangban vannak, onnan meríti plasztikus képeihez az ihletet. Gyászbeszéd egy
fűzfa fölött című versében elsiratja eleven játszópajtását, gyermekkori próbálkozásainak tanúját és társát („Fűzéres lombodba fogódzva tanultam meg én itt úszni”), amelyet most kivágnak, elpusztítanak
(kell a hely az építkezéshez!). Máskor allegorikus költeményben örökíti meg a vízparton „üldögélő” ifjú nyarat: „haján virág, / margaréta, nőszirom, / vadrózsa meg szarkaláb, / koszorú meg nyírfalomb…” Bukolikus hangon, némi erotikával átszínezve utal az „áldott” eső termékenyítő
hatására: „Harmatban fürösztik arcukat a rózsák. /…/ Jófajta / májusi / eső / esik” (Reggel). Szerelmes versei is erősen a tájhoz kötődnek; abból merítik hamvas tisztaságukat (mint pl. a
„Hűvös vize nyárnak,
ősznek, / jártam hozzá, mint az őzek, / vadvirágként hajladoztam,/ ráhajoltam, hírbe hoztam. / A hangja is melegített, / hordtam, mint a bársonyinget.//…// Ez a hűvös víz, az élet / hol megvolt, hol semmivé lett…”).
Első asszony-élménye egy lelkileg végtelenül
mély kapcsolat, barátság, amelyből az ifjú költő
sokat
tanul. Az egyértelműséget, őszinteséget keresi-látja benne: „Az én világomba a tiszták fértek.
/ S bár volt ott még hely, addig fel se nőttek. / Hess innen! zöngő - zöld - arany legyek!” (Hess innen!). Csakhamar – egyetemi évei zenitjén – találkozik az életét felforgató szerelemmel. Választottja mintha nem bírná (nem is akarná?) vállára venni, elhordozni társa szerteágazó, sok-komponensű életét. Költőnk
harmatos-gyönyörű versek sorában udvarolja körül Kedvesét, szerelmük izzik és lángol, aztán mégis elhamvad (A tündér, Dicsérő, Almafák, Fénykép, Reszkető arca türelmes tűzben, Vigyáznám arcod stb.). Mintha a Természet ritmusában élnének -
kettejük búcsújába a nyarat sirató szomorúság vegyül:
„Nézd, én becsukom a
tündérboltot, / iramodom tág nyarak iránt. / Ki
reményekből nem lehettem boldog, / meg sem írom ezt a krónikát. //…// Én megmondtam, hogy ne légy ellenemre, / nézd, füvek, fák, lovak a társaim, / s néha tisztáson megáll az ember, / és csapkodnak az erdő szárnyai. // Látlak, ahogy szemedet kitárod, / gömbje kúszik föl, a csúcsokig, / van, aki ilyet még sose látott, / nézésedtől az ég jóllakik” (Napló, 1965).
A költő később – már jóval szakításuk után – számvetést készít kapcsolatukról (Ga- lambhangú turbinák). A Fiú – Lány párbeszédére épülő szövegben a lét kettős aspektusa tárul fel: a kettő elválaszthatatlanul összetartozik, egymást feltételezi és kiegészíti. „Léte- zésünk törvénye egy másik létezés.
//…// Úgy kell, hogy megéljük egymást, olyan irga- lommal, / ahogyan új arcát éli az örök anyag. // Búg a felkavart Idő, mely időt és időt szül…” A Lány sorsa hátterében történelmi titkok
sejlenek. Övéi – még nem is olyan rég! - zuhanyrózsák alatt várták a rájuk leselkedő
végzetet; ő nem tud bízni egy „győztes” saját-életben. „Hajam gyász-színe egy rettenetben / őszülhet. Fehér lesz, mint a hó…” (Ga- lambok, galambok a történelemben). A Fiú érzi: e gyász-titok feloldhatatlan; de ő
nem a Múltban akar élni: a Jelentől
kéri a Lány kezét: „Meggyfák hívnak menyegzőre /…/ Ré-
tek hívnak beszélgetni”. Csakhogy a
Lány az Idő mélyébe rejtezik
- a távolság köztük át-
hidalhatatlan: „Galambbá kell átváltoznom…” (béke-galambbá? áldozati galambbá? Netán /Szent/lélek-galambbá?). Szótlanul búcsúznak -
hiszen
a szakítás után még mi
mondani- valójuk lehetne egymás számára? (Egy látogatás első percei). A költő
évtizedek múltán is fájdalmas-gyöngéd szeretettel idézi
meg Kedvese tovatűnt alakját (Idéző című ciklus a Formáért sóvárgó című kötetben): „Szerelmesem az erdei manók nővére volt.
/
És mind hozzá beszélt, / a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás / és mindben társakat
talált, / s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó - / (… tán egy apró Máriácska csipkeláng-szobor…?) / Hozzám akár egy korom-hunyt- szempilla-pille halkan hullt alá” (Dalocska). Meghitt
pillanatok emlékét eleveníti fel (A vártemplomban, Az első szakítás, A második szakítás). Majd – évtizedek múltán
– a végzetes és végleges
lezártság tudata rádöbbenti: az irreverzibilis idő tőrbe csalta, immáron semmin nem lehet változtatni. „Ígérte hófehér haját / és én
lélekben, s jóban,
rosszban… / S magához hívta a halált,
/ míg verstárgyakban várakoztam. // Mondják, hogy mosolygó halott… / azt mondják,
mosolygott a szája. / Már soha többé
nem fogok / belehalni a mosolyába” (A kedvesem
sötétbe’ járt…).
Első nagy csalódásán túljutván, lezárja ezt az életszakaszát: az egyetem befejeztével,
1965 nyarán Szombathelyre megy, a Vas Népe megyei lapnál helyezkedik el, és beleveti magát az újságírói munkába. Ekkor még úgy érzi: lesz ereje-ideje házat - hazát emelni gondjai fölé, s ez a ház „egyszer majd maga is megszólal / magyarul, tisztán, / akár egy népdal” (A ház). Istentől – kinek léte felől bizonytalan – csupán annyit kér: „Istenem, engedd meg, hogy legyünk / törődj, vagy ha úgy kívánod,
ne törődj velünk… /…/ Legszebb erőd, érts meg, az Istenre, / hogy ne legyek a teremtés ős ismeretlenje.
/…/
Magyaráznak téged
úgy is, én
uram
/ mint lélek nyugalmát, mikor gondtalan. / De nekem az nem létezés, amely hontalan,
/ annak van hazája, kinek gondja van” (Imádság).
Még azon az őszön megismerkedik a kiváló ifjúsági gátfutó-bajnoknővel, akit szinte rögtön feleségül is vesz. „Isteni alakkal, asszonyi vonzerővel, bátorsággal, önbizalommal” büszkélkedő szerelme sok versének hősnője
lesz (Erika, Üzenetek, Rendezgetés, E könnyű rózsa, A
hangszer-asszony stb.). Ez a szerelem maga is mintha a Természet része lenne, a meghittséget sugalló táj adna keretet
neki: „Te, kiben oldódom, megejtő
szemű, / tüzem
őrzője vagy, lassú léptű csillag, / komolyságom mellé szelídült / szökellni való vágy, fény, eltáncolatlan / indulatom titka, / engem kicserélő, / dobbanásaimat visszahangzó ház //…// Eltakar minket a múló-hulló erdő” (Október – Erikának). Boldogan alakítják
ki közös otthonukat: „Szoba. / A mi szobánk. / Kisebb egy szerelmes
ölelésnél. / Ágaskodik az ágy, / levegőt akar. / Sugárút fölött lebeg az arcod” (Forgatlak, forgatlak). Megtartó
erőt jelentenek egymás számára
az élet nehézségei közepette (Nézlek, te vagy hát a
béke?). Az újságírás fegyelmezett munkája,
a vidékre, falvakba
kijárás mindennapos fáradalma nem sok időt hagy a versírásra! Irodalmi
kapcsolatait is nehezen
tudja építeni – a helyi adottságok viszont szűkösek
a számára. Mégis boldogok, mikor az Angyali üdvözlet meg- érinti őket: „gyengéd öklökkel
dörömböl” az Idő kapuján leendő gyermekük. „Áldottak mélységeid, / áldottak érintéseink / Tekinteted tudott szelíd nyugalma. Elfogadj megint” - fordul feleségéhez, a létezés csodájával tekintetében (Lesz idő). 1972-ben megszületik lányuk, akit féltő-óvó gonddal fogadnak. Költőnk
ujjongva megáldja őt: „Tetőtől talpig fusson
be folyondár, / hajnalvirágok trombitáljanak / a szád sarkán,
tűnődj a nagy folyónál / s a lábadhoz sirályok szálljanak //…// Itt
langyos Duna-táji záporok / májustól őszig szárnyukkal takarnak, / arcod megnő, nagy szemed párolog. / S beszélni
lesz kedved, pedig magad vagy. / Beszélj csak hozzám. Ez a te
hatalmad” (Májustól őszig - lányomnak). A „kislány” később maga is a Táj szerelmese lett.
Konczek József
még ugyanez évben feljön
Pestre
egzisztenciát teremteni – magának
és családjának. Éveken át „ingázik” a főváros és Szombathely között; az APN (Agensztvo Pecsatyi novosztyi) szerkesztője lesz, majd 1990-ig a Pallas Lapkiadó
a munkáltatója (a Fáklya című lap olvasó-szerkesztője, valamint a Szovjet Irodalom című folyóiratban publikálja műfordításait. Családjával láthatatlan sugárszálak kötik össze: „A férfi néha asszonyától / időben, térben elkerül. / Micsoda fénysugárnyi távol! / ... amint az égen átfeszül...// S a nő így lép egy léleksávra, / az egyensúlya végtelen //...//
Vele szemben lebeg
a férfi, / a két lélegzés és örök // két tekintet egymást ígéri / a bizonyosságok fölött” (Egymáshoz). Néhány év múlva sikerül Pesten lakáshoz jutniuk; a kis család újra egyesül. 1979-ben mégis
elválnak; a költő Pomázra költözik.A tájból merít vigaszt,
s erőt. Újra szorosabbá válik kapcsolata egykori
társaival, a Kilencekkel: „Az évek is, mint vasalt szánkók, csúsznak / a lejtőn lefelé, korai télben. //…// Valahogy minden elhalkul, elborul, / pedig most nyár van, kemény, erős nyár van, / simulj talpam alá, betonút, //…//
míg társaimmal éles villanyfényben, / pányvás mosollyal,
/ szombatokkal áldva, / tündöklő éjszakában ballagunk” (Pányvás mosollyal).
1983-ban újranősül. A
Mártához írt szerelmes versek jóval érzékibbek, szókimondóbbak, – ez a viszony a hódoló és hódoltató erotikára épül; ugyanakkor a csendes megértés és nyu-
godt boldogság pillanatai is jellemzik. Az anyatermészet valamiképp összefügg a nőiséggel – e viszonylag kései, érett testi szerelem mindkettejük számára a „termékeny” őszt hozza
el: „Lopva kaptam el tekintetét. Ő már nem az. / Rám sugaraz.
Tarkóját a tenyerem alá takarom. / Szívemen fektetem
sokáig / Hogy élünk is, az semmiség” (Tenyerem alá). E kapcsolat – túl minden testiségen – két lélek találkozása is: keretet kínál mindkettejük számára. „E tinta ég alatt az őszi gyertyafény / gömböt remeg körém és lassú, rebegő világot //…// Mit rajzol még? Talán elveszett willendorfi asszonyt? / Rejtekező ősi testmosolyt?/ Amint figyeli a formáért sóvárgó képzetek
/ szenvedő alázatát. / Arctalan. Lélek-mély,
komoly” (Formáért sóvárgó – Mártának). A latin szeretők nyolc szonettből álló ciklusa nyíltan
– mégsem obszcén módon!
– fedi fel a test,
a primer, olykor nyers férfi-nő viszony titkait, a szerelmi párbaj játékos
incselkedéseit, az érzékek találkozásának feloldó hatalmát. A férfi-nő viszony összekötő-megtartó
ereje mégis – túl a testek összhangján – a meta-fizikai síkon megélt élmény (Áldott legyen, Szerelmem, te, halálom, te). Konczek számára a test birtoklása iránti vágy egyszersmind a lélek utáni sóvárgást is jelenti. A beteljesülés a test / lélek békéjét
kínálja – s ez az Élet legfontosabb megtartó ereje.
Nagylélegzetű, filozofikus hosszúversben énekli meg az egyetemes természeti összefüggések „tiszta rendjét”, amelyben mindennek (a madárdalnak, a pataknak, a mezőnek-rétnek, a tölgyerdőnek,
a virágoknak) - s így két ember kapcsolatá- nak is – magától értetődő
helye van. Hiszen ki-ki csakis a másik által válhat egésszé,
élheti meg a teljes
boldogságot (Hallgass rám, szerelem). Ez a szerelem
voltaképpen a Mindenség szerelmével egy-lényegű: „Tudod-e a madárnyelvet?
/ Üres most a táj, / tél jön. Majd én leszek szigorú, / s majd az emlék tömbje
áll / a bronzreves hidegben, hópor-hímporú, / tiszta szagban.
Gyökerek fölött. / S feldobogok, szebben, mint a vas- / lépcsőházak, s
emlékszem rád, mint a rög. / Föld leszek, Föld. Nehéz és havas” (Föld voltam még). Hosszú évek múltán ez a szoros kötelék
is meglazul. A
költő az egyre mélyülő árokkal
érzékelteti
ezt szimbolikusan: „A brutálisan betakaratlan árok / amit a kérésedre ástam, /az a két méter mély árok / még összetartott minket a kertben. //…// Szerelmetlenem! Soha / éjszakákkal miért nem érlelődtél, soha? / Álmodlak én a kertedben: / meztelen világítasz, ruha / nem is kell, / sírgödör a meggyvirág-szirmos csatorna” (Árok).
S ha az árok szakadékká mélyül?
– mi más marad, mint a táj, amellyel Konczek egész életére összeforrt. Újra kiköltözik Pomázra, bár nem válnak el. „Hazám lett a város?” – kérdezte huszonöt évesen önmagától, s rögtön
válaszolt is rá: „Nem, igazán soha!
/…/ Zajos utcákról / az emlék oda tántorul, / hol fák / meg őzek / nyugalma / el sem kerül” (Fák meg őzek). Ott, a kőverte tisztásokon érzi most is otthonosan magát, ahol az elvadult lovak
szabadon, szilajon legelnek, „nem csillog a lábukon
béklyó, se lánc /…/
úgy lépdelnek
a lovak, / nyakukat emelik
néha, / fejükkel visszavágnak hátukra,
/ orrukból bársonyos
levegő tör elő” (A villámok lovai). Hiszen természeti mivoltunkból fakad az élet folytonossága: „Omlott földből, éltető-szerelmes / széles létezésnek / kavargásából kiragyogó / ükök,
dédek szeme néz” – ím, „ez az embermegmaradás elve” (Idéző). S mivel természeti törvény
maga az elmúlás
is – szinte megnyugvással tölti el, hogy az Élet „túléli” őt: „Arcom ha majd esők nem verik, / a harmat akkor
is megszületik reggelig / s levelek élén
fut végig a víz…//…// Erdő mögül villan a vihar, / köves országúton, krumpliföldeken rohan, / és az eső alatt föld-sötéten / érez, fölszaglik a hant” (Erdő széle). A Kilencek közül talán ő a legfilozofikusabb -
számára a táj nem pusztán érzéki, hanem érzelmi, sőt intellektuális élmény is. Szókincse, szóhasználati módja is a természeti világból
táplálkozik. Életképek sorában örökíti meg a hajdani paraszti élet lényegi ‘tartozékait’, amelyek ősidők óta kísérik életünket (Otthon - vogul motívum). „A táj nem embertelen, / a táj ember nélküli” – objektív valóság (Kattog a fény), amelyhez mélyen személyesen viszonyul; olykor ontológiai asszociációkat kapcsol hozzá. A
vetkőző nyárfa mintha élet / halál egymásba való áttűnését
jelenítené meg számára:
„Egy nyárfa decemberben is / arany levelekkel áll a fenyőfák között. // Nem volt ideje elveszíteni / díszét, amelybe
nyáron öltözött.” Vonat érkezik – egy hirtelen kis fuvallat, s a fa pillanatok alatt ledobja „brokátarany díszét”. A leszállók észre sem veszik. Talán csak a képzelet játszott
költőnkkel? – az arany- ló fa ott se volt? – vagy csak most eszmélt
„múló idejére”? Bárhogy is volt, a költő az úgy- nevezett „termékeny pillanatot” (Lessing kifejezése az ábrázoló
művészetekre vonatkozóan) ragadja meg, amelybe egyszerre
sűrűsödik múlt és jövő - „virány, kopárság és gyász”.
A szarvasok könyve című
versciklusa (1987 – 1991) „a szarvassá változott fiú” motívumkörére
asszociál (azaz a
Természettel egylényegű, abban feloldódó tisztaságra, ártatlanságra). Az égő színekben
tobzódó táj (a zöld különböző árnyalatai, illetve
az égkéktől a
kökény színig, a cseresznye- és barack-szirom fehér illetve rózsaszín pompájáig, a sárga
virágú, búzaszínű fénysugárig a spektrum teljes skálája felvonul
itt!) szelíd varázsa otthonosan veszi körül. A tavaszi illatozó rét, a vidáman csobogó patak, a homokban napozó gyíkok, az akác- és nyárfák meghitt, barátságos közegében felszabadultan érzi magát. A nyári fényözön, a szél-borzolta mező, s „a dióbarna délutánnak földutat
rejtő mélyein”, a „ragacsos-hűs vadcsapásokon” közelítő őzek, amint „az erdőalji rozsvetésben” csendesen legelésznek –
számára maga az ős-nyugalom.
S „az augusztusi hársfalombok” mézes fénye máris egy új tavasz ígérete;
miközben „az iramló szarvasok csordája” még a késő-nyár derűjét élvezi. Az ősz aztán mindent
elront: „Kifakult szelek zörögtek. / Füstöltek a fák. // A patakpart, a rét - sár, rom, szilánk, / vérző látvány
a fák alatt”. S a tél? „A kocsma hátsó-udvaron” egy kicsavart nyakú, kihűlt szőrű szarvas-tetem vár dermedten feldolgozásra. Majd újra kezdődik minden elölről: „Az üreges vadalmafának / villám sújtotta
katlanát / beszövi rikkantó virághad, / s zöldell megint az almaág”. Itt az új tavasz (A dióbarna délutánnak, Az augusztusi hársfalombok, Fű vagy virág, A szarvas ott feküdt a deszkán… stb.). Konczek egy ideális, képzeletbeli tájat teremt magának, amelyben
„paradicsomi” boldogságban él/het/ne: „hol nádas húz át vízfodrok között / az erdő bronzos hajlatáig // és azon túl a szittyós
rétekig, / feloldott dallamként, / ahogy talán a
röpdöső madár, / ki lüktetéseit kopogja, / szárnyak kemény ti-ti-ti-ti-táit”. Gyönyörködik „a széjjelolvadó nap”-ban, amint átlényegül „ezüstös fénnyé”; s mikor az is elfogy,
„megbolydul a mély”: „a forrásokból csillagok
szakadoznak föl”, s ő
– megszabadulva súlyos
gondjaitól – gondolatban magasba szárnyal s nézi, amint „védekező égbolt-nagy burokban
/ hevernek az eggyé-oldott rétek, / erdők és tavak között” (Nem létező táj). Költői
ereje
a külső és a belső szemlélethez egyszerre szóló, érzékletes, láttató leírásokban van. Választékos szókincse /is/ a szemléleti valóság
/ képzelet / éteri áttetszőség határmezsgyéjén lebeg; az elvont képzeteket
természeti köntösbe
öltözteti. Valóságosan együttlélegzik a tájjal, mintha az lenne egyetlen igazi társa az Élet rögös útjain. Egyik legjellegzetesebb verse ebből a szempontból az ifjú Nyarat megszemélyesítő Június: „haján virág / margaréta, nőszirom / vadrózsa meg szarkaláb / koszorúnak nyírfalomb.
//…// A tisztaszagú víz fölé / száz mezőről dől az illat, / fényporrá zúg szét a fény, / és megcsobban az
esti
csillag. / A kankalin a vízre ér, / megleng a szélben
egy kicsit, / s a széles zöld tenyérlevélbe / nedves csillag törülközik”. A táj: maga az élő múlt /is/ Konczek József
számára. Meg lehet /kell/ kapaszkodni benne. Nem
véletlen tehát, hogy olykor régi korok hőseinek maszkját ölti magára. Álarcos költeményeknek tekinthetők a Balassi
modorában, strófa-szerkezetével, kép-kincsének felhasználásával írt darabok (Az jó Balassi Bálintnak újabb
versei, Palócföld, 2004/6. sz.). Ő is talajt
vesztett, nem egyszer, mint nagyszerű elődje; olykor menekül önmagától s a felvert „szelektől”, a csillagos égre szegezve tekintetét. Saját életérzését kódol- ja a régies formába (Amikor menekültében hóvihar
éri utol). Másutt költőtársához méltóan fohászkodik az Úrhoz, hogy bocsássa
meg neki túlontúl „földies” vágyait s emelje
őt a „sugárzó égbe, angyalok
körébe” holta után (Az egy isteni szeretetre, miként Júlia szerelmére is vágyik). Máskor Szent Ferenchez imádkozik
lelke üdvéért: „Nehéz az én
szívem, / vigasztald szelíden / Ferenc, féltő jó
testvér, / aki pénzt és ruhát / atyádnak adva át / alázatossá lettél”. S bár költészetében nincsenek kifejezetten „istenes” – Isten-kereső – versek, mégis a létezést Istentől áthatottnak érzi – szinte
panteista módon (A történet örökzöldje). Voltaképpen azt ismeri fel: „Jézus mindig újra megszületik, és újra és újra betölti sorsát” – mert
az emberi világ mindig keresztre feszíti a Tisztaságot és az Igazságot. Így az emberi történelem csakis tragikus,
végzetes lehet, hiszen „újra és újra kiveti magából a Megváltót” (Turcsány Péternek adott interjú, 1995).
A szerep-líra körébe tartozik Vág lovag énekei is. A ciklus a veszprémi Horizont című folyóirat 1989/3. számában jelent meg; kötetbe még nem került be. A keresztes hadjáratok idejéből itt maradt (mert 900 éves álomba merült, s 1989-ben újraéledt) katona érzelemvilágába kínál betekintést – három nőhöz
(hetéra, szűz, feleség) fűződő viszonyát illetően. A hetérát könyörtelenül megleckézteti („én mindig azt az egyetlent szerettem, / ki lelkébe fogadta gondjaim”). A kacér kis kölyöklányt, ki fanyalog hódolatán, az Idő könyörtelen múlására
inti. S végül megtér
hitveséhez, aki hűséggel várt rá, mert felismeri: egyedül
őmellette lehet az, aki (Falfirka, Küsz, Melyek mögött a némaság…). De valódi megnyugvást Vág lovag
számára /is/ csak a természet jelent. „A lassan forgó fénysugárözönt” szemlélve önnön magában keresi Istent, kit „kívül nem lelt sehol” – s immáron „érzi: öröktől készen állt a forma, / betölteni mit elrendeltetett” (Vág a szérűskertben).
Konczeknek különleges érzéke van a humorhoz, iróniához
is, amint
azt Szanyin táskája című ciklusa mutatja
(Kortárs, 2005/6. sz.). Arcübasev ugyane
című regényében újrateremtette az orosz irodalom „felesleges emberének” típusát, akinek alapvonása a részvétlenség („elmulasztja” tenni a jót, közönyösen félreáll
mások szenvedését látva). Dilemmája: lehet-e? szabad-e? tud-e? értelmesen cselekedni – avagy jobb eleve lemondani a tettről? Szanyin tulajdonképpen magát félti-kíméli; csak beszél,
beszél, de nem tesz semmit. Látszatra nem „bűnös”, s mégis az – jórészt a „szanyinokon” (ilyen a többség!) múlik, hogy
a világ valójában
megvált/oztat/hatatlan.
Bizonyos értelemben az ilyen
„Szanyin-félék” gúnyos-ironikus rajzát láthatjuk
az Azt mondták, öljem meg a kutyát című nagy ívű versprózában, amelyet már-már az álhumanitásról, önzésről (vagyis: általában az emberi életről) szóló példázatnak (akár „tankölteménynek”) is tekinthetünk. Inkább bölcseleti,
mint leíró jellegű; a
valódi humanitásra
törekvő személyiség „szabadság-hiányos” létállapotának érzékeltetése az ellenséges környezetben. A
lírai
hős igen mély, mondhatnánk: szereteten alapuló kapcsolatot köt kutyájával, aki – állat létére – okos, önérzetes, szuverén „egyéniség”. „Játszva sétál két lábon, bár senki nem tanítja rá”. Ha gazdája olykor-olykor fegyelmezni kényszerül őt, „szinte-szinte emberi sértettséggel tekint rá”. Egyetlen „bűne”, hogy elevenségével, játékos nyugtalanságával túl nagy zajt csap maga körül; „zabolátlan szabadságvágyában” bokron-kerten átugrik, nem ismer korlátokat, gyakran
megtámadja az „engedelmes és jól nevelt” többi ebet. Így aztán
a szomszédok mind gyakrabban s türelmetlenebbül követelik
gazdájától: ölje meg kutyáját. „Egyszerűen úgy döntöttek, / hogy a kutya
nem illik / a kutyákról
eddig elfogadott / környékbeli megítélés kánonjába, /…/ ámbár derék, jó kutya,
de nem idevaló”. A gazdi természetesen szabad szellemű kutyája oldalán
áll; képtelen lenne őt megölni, vagy akár
csak rabságra odaajándékozni valaki másnak. Így hát végül szélnek ereszti
- fusson, amerre lát. „Lelökte fejéről a fém-szíj-kosarat. Visszanézett még, s mint akik értjük egymást, / mentünk -
ahogy
mondják - / ki-ki a dolga után./ S mostanában úgy érzem:
én vagyok az a kutya”.
Kettős alteregó tehát e prózavers? A felettes én, amely nem tudja megfékezni az ösztön-ént? – sőt nem is akar megválni tőle? Bizonyos értelemben
igen. Mindenesetre Konczek magas fokú intellektualitással dolgozza fel legbenső (s nyilván legfontosabb) dilemmáját. Jól tudja: ha valaki kirí viselkedésével a környezetéből, s nem lehet őt alkalmazkodásra kény- szeríteni – deviánsnak minősül a konformista többség szemében. Ő, mint gazda, együttérez kutyájával,
s semmiképp sem akarja „karámba” kényszeríteni; ugyan-akkor tisztában van vele, hogy a „társadalomban élés” nem lehet zökkenőmentes ilyen „kutyával” (ösztön-struktúrával), így hát megválik
tőle: boldoguljon most már saját felelősségére (ami, természete- sen, az életben lehetetlen). Ugyanakkor okvetlen
felvetődik bennünk a kérdés: miféle „közösség” az, amely nem tűri el az elevenséget, a szabadság-vágyat, s csakis a
pórázon tartott „kutyát” fogadja el? A kilencvenes évek Konczek
életében – nemzedéktársaihoz hasonlóan – a számvetés időszaka. A Tél elé révedő ciklusban már huszonhárom éves korában
szembenézett mind az egyéni, mind a nemzeti történelem csapda-helyzeteivel, amelyekből nem látott kiutat. „Az égen / olyan derűsek megint
a felhők, / mint a gyermekkori álom. / Már régen / gondolkodom a halálon. // A földön / minden növényi élet / vagy börtön, / vagy semmivé lett. // A
parton / cipők állnak,
mint a szállodai folyosókon. / Arcom föltartom. / Az
időből kopogva hull az ólom” (Égen, földön, parton). A part, ahonnan
1944-ben annyi embert belőttek a
Dunába, történelmi szimbólum lett - az emberi kegyetlenség, a gyilkos indulatok szimbóluma. Ezt a
felismerést erősíti meg a
Radnóti áldozati halálára írt
vers, amely téren-időn kívül helyezi a mindenkori ártatlan meghurcoltak mártíromságát. A gyászmenetben mindannyian együtt vonulunk – mégis egyedül („Arcokba tekintet nem mélyed, / önmagát vizslatja
csendes indulattal / az ember”). A költő is beáll
az áldozatok sorába: „Elhagynak engem az emlékek.
/ Megyek utánuk a csendes
menetben. / Fedetlen fővel
lépdelek, / mint aki mindent
megértett, / mondja mégis a történetet” (Mégis). Az emberi lélek kettősségét rendkívüli módon jeleníti meg az ugyancsak a szerep-líra körébe tartozó „korjak-versekben” (Rénszarvas fia versei ciklus). A Gergely Ágnesnek ajánlott költemény-füzér egy Fellini-utalással kezdődik: „A fehér bohóc arisztokratizmusát / kigúnyolja a színes bohóc, / a színes bohócot pedig lenézi / a fehér bohóc. / Valójában ők ketten egy ember. / Egy művész.” A korjag-versek valamiféle primer ős-tisztaságot, egyértelműséget, az eredeti emberi
őszinteséget,
természetességet képviselik az elhazugult modern élettel szemben. Szerzőjük voltaképpen tréfából „feltalálja” a korjag nyelvet, amely – hangzásában – az ősi magyar
kifejezésmód
és a finn - örmény - török - csukcs - kamcsatkai stb. stb. nyelv elemeinek keveréke. Egy Franciaországban élő korjag nyelvtudós, Soulagin (amint azt az Előzetes szemügyre vételezés című részben a szerző felfedi) éjszakánként párizsi dolgozószobájában fel-alá járva magnóra
mondja e szövegeket, amelyeket
rajta kívül senki sem ért, még
középeurópai származású felesége, Agathe asszony sem. A verseket aztán Soulagin lefordítja franciára, a „fordító” pedig magyarra (így azok Konczek ciklusában
három-nyelvűek). Laza szövésű szonettek, inkább
csak a szonett alaksejtelme tűnik át rajtuk. A magyar
szövegváltozat sokmindent elárul a költő és fordító benső világáról: témája elsősorban a hűség, a hazaszeretet, visszavágyás az ősi honba stb. „Csillant a bokron eső őszi méze, / és lenn az úton, lágy, korai fagyban / a lábnyomokat magam mögött hagytam” – indul az első szonett a távozás örömével; ugyanakkor a távozó bizton tudja: az elszakadás az ősi földtől nem végleges („hozzád, e helyhez
visszaérkezünk”). „A messzi-messzi erdők ködfelhőbe bújnak” – s mintha a régi fény sem tündökölne már a táj fölött. „Lagon szerette zölddel éledett / mezőinket és lombossá fakadt” erdeinket, „hisz elmondhatta: itt volt otthon, / hol idegen-szájú új énekek / hírelnék most már: nincs ismert hazád”. De ő meghalt – így Soulagin
énekel helyette: „Lagon arcát az
arcom fölött hordom”, aki „madármezőt és tóval friss határt” teremtett verseiben, hogy mindenki megismerhesse hazája természeti gazdagságát, szépségét. Egy korjag asszony szerelmes éneke (Amikor ősszel), s A
korjag menyasszony dala az itt
élők egyszerű és őszinte érzelmeiről, a takaratlan féltékenységről és a primer
összetartozásról, az egymás iránti vágyakozásról árulkodnak. Az utolsó, a hatodik költemény a legmegrendítőbb:
a szülőföldjét elhagyó ifjú korjag a vadludak nyomán indul útnak: „S ha tugla-szárnyakon az égig
úsztam, / jobbkézről látom, vergődő madár / a nap, vérzik, a domb mögé bukott” (Megyek, megyek a tugla lábnyomában). A vers francia fordítása félbeszakadt: a honvágy sújtotta Soulagin váratlan halála lezárta a ciklust.
Konczek önmagát
„a fordító”-ként aposztrofálja, aki nem a korjag verset, hanem annak francia fonetikus átírását
ültette magyarra – s eközben figyelt
fel rá: „ezek a korjag szövegek afféle ’tündér-beszédek’, önmagukban értelmetlen nyelvi imitációk, hangzatok”. Talán nem is több és más ez, mint a korjag nyelvtudós tréfája, aki esetleg „honvágy és szorongás” uralta éjszakáin a gyermekkori játékokat játszotta magában. „Vigasztalásul? Nosztalgiából?” S mégis: e látszólag értelmetlen halandzsa-szövegek valami lényegeset árulnak el magáról
a költészetről. „Soulagin két irányban
építkezett. ’Lefelé’, a tudattalanba, az el- lenőrizetlenül előtörő szavak világába, a tündérvilágba, a természeti
öntörvényűségek közé, és ugyanakkor mindezt ‘felfelé’, a szonett tudatos fegyelmébe integrálva”. Mondhatnánk úgy is: Kelet és Nyugat között próbált hidat építeni. A korjag-versek természetesen Konczek
József fantáziájának s nyelvi játékosságának szülöttei. Huizinga szerint (Homo ludens) a költészet a játék körében fogantatott, „a szellem játszótere” – egy
sajátos külön világ, melyben
egészen más a dolgok arca, mint a való életben. Konczek
visszanyúl az archaikus kultúrák
mélyrétegeihez, – ahol még az „apa-cuka- funda-luka” stb. típusú játékok érvényben voltak,
s a közösségi
mondókák humoros világa
mindenkinek
természetes közege
volt. A varázsolás, a
gyermekjátékok, gyermekdalok – mind-mind a játék-elvből eredeztethetők.
Konczek ilyen jellegű kísérletező kedvét mutatja az Ölelhető térség című kötetének há- rom utolsó „térkép-verse” is: Térkép halottainknak (városneveket helyez el az ország térképén tükörírással, mintha a holtak alulról szemlélnék a
városokat); az Alapszavaink égi portája című hatalmas tablón ősi szavainkat helyezi el, játékos
pároztatással (hó – hő, jó –
jő, tó – tű, ma – mi
– mű, ük – ül – űr stb.); a Békés távcső pedig egy telt női alak idomaiba beírt szöveg.
Ugyancsak a játék-ösztön munkál
Konczek Józsefben Damó című kisregénye írásakor (Masszi Kiadó - 2000), amelyben saját lénye legrejtettebb rétegei tárulnak fel, belevetítve hő- sei (a
Hadnagy s Damó) figurájába. Az elbeszélés zömmel
egyes szám harmadik személy- ben pereg, olykor első személyre
vált, s mindig más-más szereplő szemével látjuk a történéseket. A
központi hős mégis Damó, bizonyos értelemben a szerző alakmása; a
téma
(bakonyi végvári harcok a XVI. század derekán) inkább csak keret és alkalom ahhoz,
hogy az író szembenézzen az őt feszítő benső problémákkal. Ő maga „kulcsregénynek” tartja könyvét: a török időkbe vetíti
vissza az orosz megszállás több évtizedes időszakát, s hősei sorsában a megmaradás, a túlélés esélyeit,
lehetőségeit latolgatja. A
kisregény alcíme: „Irritációk és alakoskodások”. Juhász Ferenc „mítosz-prózának” nevezi ajánlásában a művet: „Ezekben a történetekben a lírai én középkori alakká
varázsolódva él, szeret,
játszik, bukdácsol, táltos-szemekkel nézve az
időt a török
hódoltság magyarországi korában. Történeteiben irónia, humor, vadméz, vadvirág, vér, harc, szenvedély, izgalom örvénylik, halhatatlanul a maga módján”.
Minden fejezetet
Damó balladájának egy-egy versszaka
vezet be; a regényt a ballada
egésze zárja. „Damó, az átkozott zsivány” „réten-erdőn” bolyong, „nádasokban bujdokol”, „ábrándokban él” – végiggyalogol a történelem eme
vad
korszakán, mint alakítója és el- szenvedője. Bár részben az író alteregója, valójában mégis tőle független,
a saját autonóm sorsát élő végvári vitéz, ki kétes származása ellenére nagy tudású „deák” lett; sikerült a korszak magasabb műveltségében némi tájékozottságra szert tennie, miközben az élet alacsonyabb régióiban is otthonosan mozgott. Felnevelő közegéhez, a cigánykaraván vidám, természetes, természeti
életmódjához, szabados életszemléletéhez mindvégig hű maradt.
A szerző „trükkje”, hogy kettős alakban jelenik meg. Damó, a púpos deák, Istvánffy Pál úr bizalmi embere, akinek fölöttese – s talán természetes apja – a Hadnagy;
bizonyos helyzetekben, jelenetekben alakjuk egymáson áttűnik
(személycsere!). A Hadnagy saját képzeletbeli teremtményének tekinti Damót („akit púposnak mondanak, s én, a Hadnagy, elképzeltem
és megírtam
őt”). Úgy is felfoghatjuk tehát: egy-ugyanazon
személy ifjonti s érettebb alakmásai ők ketten – az író előhívja az Időből hajdani
énjét, s rávetíti
saját, idősebb kori önmagát, hol egyik, hol másik hősébe bújva bele. Gyakori szópárbajaikból, vitáikból, egymást hol segítő, hol taszító viszonyukból kétpólusú
látásmód bontakozik ki, így kettős fénytörésben látjuk az eseményeket. A
nézőpontok, idősíkok váltogatásával többdimenziós valóságképet
sikerül az írónak kialakítania, miközben
a drámai dialógusokból, lírai monológokból kirajzolódik a szereplők belvilága is. Damó büszke a nevére („dóm, domb, kenyér domója”). A „púpos” állandó jelzőt
akkor kapta, amikor a Hadnagy – talán féltékenységből? – egy nyílvesszőt lövetett a hátába, s attól kissé meggörbült. „Atyja” tehát nem mindig akarta a javát, olykor inkább a vesztére tört. Kettejük viszonyából mégis egyfajta „bölcs” életszemlélet kerekedik
ki; felismerjük: egymásra utaltságunkban mindannyian
testvérek vagyunk.
Konczek megkísérli rekonstruálni a végvári harcok nyelvezetét; s ha olykor némileg túlzásba viszi is az archaizálást, mégis hiteles: kifejezésmódja
a hamisítatlan népnyelvben gyökerezik, az élőbeszéd plasztikus szemléletessége, képi gazdagsága, humora, derűje hatja át.
Hősei beszédmódja a népi észjárást
őrzi. „Komoly beszédeiből kiragyog
szép szavainknak ízes fűzése, érezem rajtok, az én gyermekkorom nyelvit
mondják, szemem is könnyezik”. Az írásmód (a helyesírás is!) a beszélt – olykor „fésületlen” – régies
magyar nyelvhez igazodik; így valóságosan megelevenedik a múlt, s a könyv lapjai sugárzó élettel telítődnek. A
cselekmény a természeti ritmushoz igazodik:
nyár elején, májusi „pásztoridőben” indul, s októberben, gyümölcs-szüretelő
őszben ér véget. Valami lezárul – de majd újrakezdődik
minden. Damó derűsen gyönyörködik
a Természet soha nem szűnő munkálkodásában:
„Minden rögöcskében, valamint rajta nyőtt minden növínekben érezem azt a lassú, pontos mozgást, mely nem áll meg sohasem, mint maga törvénit tejjesítő összesség.” A kisregény kivételesen szép leírásai – mind szuggesztivitás, metafizikai érzékenység, mind nyelvi megformálás tekintetében – a szerelmi találkozások. Az író rendkívüli bio-pszichikai empátiával és érzéki hitelességgel örökíti meg Damó szerelmeit, akikkel – mint neki rendelt társakkal – önfeledten kapcsolódik össze, testileg-lelkileg magáénak
érezve őket… A hat fejezet címe a hónapok pergését jelzi; voltaképpen színes-eleven életképek sora bomlik ki előttünk.
A szereplők egy-egy
típust jelenítenek meg – a különböző társadalmi rétegek életteli képviselői. Beszédmódjuk saját rétegükhöz igazodik;
a biblikus nyelvezethez is erősen kötődik – a felidézett kor szellemének megfelelően. Gyimesi László a kisregényről írt kritikájában
(Ezredvég, 2008. január) épp e nyelvi szövetet tartja
rendkívülinek: az író „a világ újrateremtése mellett mintegy felfedezi
újra az annak leképezésére alkalmas,
hiteles eszközkészletet”.
A Május a toborzás időszaka:
a Katona harcba hívogatja a Parasztot, aki vonakodik, mert nem fogja fel (Brecht Kurázsi mamájához hasonlóan), hogy a háború
őt magát, családját, házát-földjét is fenyegeti. A Pásztorok elfogják s megvádolják
a lenézett Damót, majd
kínzói faggatják („beszélj, mondj el mindent lelked könnyebbülésére”). Már itt
megismer- jük a főbb szereplőket: Damóhoz a cölöp-várból „egy hollóhajú lány”, Idus tartozik,
aki gondját viseli, étellel-itallal, szerelemmel jóltartja. De ő csak a „terek lyán” (aki valójában
örmény) után sóvárog, kit megmentett elrablóitól, majd a füzesben megszeretgetett. Az Úrasszony azonban a vár tornyába záratta
őt – „jó lesz váltságdíjnak, cserébe a nagyságos Úrért”. No de természetesen Istvánffy úr kiváltásához ez nem elegendő.
Később tudja meg Damó: a lány tőle viselős. A
gyereket majd Idus veszi magához, s sajátjaként felneveli.A Június és a Július izzó hónapjai úti portyázással, viszontagságos csavargással telnek. Istvánffy úr Damót Sárvárra küldi: hozná el neki „az új Bibliját”. A Púpos
sikeresen el is végzi a
küldetést, de egyik hajnalon
váratlan kalandba keveredik
egy „terekkel”, aki álmában le akarja őt
szúrni. Szerencsésen megmenekül, de Bibliáját elhagyja
futó sietségében. Sopronon áthaladva, a Főtéren megpillantja pellengérre állítva gyermekkora „veres rózsáját”, egy varázslatos szépségű
cigánylányt, akivel
együtt játszogattak-bolondoztak a cigánykaraván édes-zűrzavaros útjain. Később újra találkozik
a Kedvessel, mikor a „terekek” rajtaütésszerűen megtámadják a cigány-kordét – próbálná
menteni a Szépséget, de az eltaszítja őt. Damó végül hazatér, s beszámol
kalandos útjáról Idusnak, aki látszat-haraggal korholja: „országnak kóborollója, te! Mikor köll már hazagyüni?” Elképed, mikor megtudja, hogy „félnótás” párja elvesztette a Bibliát, melyben „titkos levél volt elrejtve
Peréni fijának ügyiben”; de már nincs mit tenni. Végül is –
egymást vigasztalva – összebújnak: e zűrzavaros időben legalább
ők ketten tartozzanak össze.
Az Augusztus aztán mégis visszahozza Damónak a cigánylányt, a gyönyörű Kálmos-virágot, aki a „terek” Ibragimot, sőt, Pál urat is bűvkörében tartja.
Damónak varázslatot s jóslatot ígér, mikor – immár beteljesült szerelmük nyomán – a nádasban összebújva felidézik közös élményeiket. Ibragim
féltékenyen meg akarja
lesni őket – de a Hadnagy hátulról leszúrja a leselkedőt. Később a törökök
Damót gyanúsítják a gyilkossággal. A két szerelmes boldogan hiszi: egyesülésüket áldás kíséri („lészen gyermek-gyümölcsünk”, „lélekkel övez-
ve születik
majd meg egy-testünkből gyermekünk”). E részt a
Földisten-apánkhoz szóló himnusz zárja, amit Damó mint „biblikus verset szerzett”: „Magyar fődnek népeji –
ma- gyarok, szlávok, szászok, svábok, sidóuk, cigánok,
olájok és muzsikásak” – egymás
testvérei „az Élet imádatában”. Damó a himnusz végén hálát ad a „Mindenvalónak”, hogy a föld virul s táplálja fiait, s hogy mindenek
örvendnek („ollan nagyon éreztem rajtok az életnek a kimondhatatlanságát”).
Az író e részbe kódolja
(játékosan) mindazon költőtársak nevét,
akiket elődként / ro- konként becsül és szeret. Földistenapánkban Juhász Ferencet tiszteli; az ág-bozontok szó
Ágh Istvánra utal; Buda zamatai, jóízű szőlőborai hátterében
Buda Ferenc áll; a „szél arat kóbolló fölhőköt” szókapcsolatban Ratkó neve van elrejtve; a
belladonna, kalász, serfőzés, „szöllőköt kötöző
raffija” szavak Bella István – Kalász Márton – Serfőző Simon – Raffai Sarolta nevét
rejtik. A Hetek után a Kilencek következnek: „Isten szép mezeji” s az olájok Mezei Katira, Oláh Jánosra vonatkoznak; az asszonnak
rózsát (Rózsa Endre), utasnak (Utassy József), mónárnak (Molnár /Péntek/ Imre), kisbencének, (Kiss Benedek) kovácsnak (Kovács István), zsigának (Győri László beceneve) pedig sok örömöt s minden szépet- jót kíván: „Völgyekben búzát, laposokon árpát, napos dombokon céklát (itt rejti el saját - Konczek – nevét), cukros répát, kolompért”. E névrejtő játék is a mű „kulcsregény”-voltát látszik igazolni;
voltaképpen a közös ifjúkor íze-zamata, emlékei örökítődnek meg benne.
A Szeptember című részben
tárulnak fel a
sors-titkok, s itt ismerjük meg a végvári
élet rejtett értelmét: kard és kereszt
mitikus kapcsolatát. Az ember maga is keresztet
formáz, ha karját széttárja;
a kardmarkolat íve kereszt alakú; de aki lecsap vele az ellenségére, annak már „nem lészön többé kereszt” a kardja, „mert vért ivott vala”. A bölcs leereszti kard- ját, se jobbra, se balra nem
suhint
vele. De a vitézek
többsége nem bölcs: ha foglyot ejtenek, tüstént lenyakazzák. „Főd a vért béissza, testit dombba elkaparják kardval”. Mindezért azonban életükkel fizetnek
ők is, ha gyilkosan támad a török! A Hadnagy egy csata előestéjén elárulja
„lelki fiának”, hogy annak idején, éveken át egy szép cigánylány volt a szeretője – tőle való Kálmoska.
„Légy hálával, mert megmentettem az életedet Ibragimtól, s adtam neked az életet lányommal,
Kálmoskával”. Azzal egy talizmánt nyújt át Damónak,amit Ibragimtól vett el – szerencsét hoz majd neki. A török hajnalban támad, a Hadnagy megsebesül; „fia” hátán cipeli haza Idushoz, aki gondjaiba veszi mindkettejüket.
Október folyamán aztán elcsitulnak a harcok; a végvárba
visszahúzódva a Hadnagy s Damó
színdarabot
ír, társulatot szervez.
A veszprémi vásáron elő is adják a Púpos történetét egy szekér-színpadon – ezzel
is éltetvén a már holtakat („a lelki valóságban
mégis élnek a régiek”). A vásári játékban Damó játssza a
Hadnagyot, az ő
ruhájában („Így hiába keres éngem a török az Ibragim megölése vádjával
- ha én a
Hadnagy vagyok, akkor nem vagyok a Damó”). A népi farce-okra emlékeztető jelenetek sora pereg előttünk személy-cserék, szerepserék eleven forgatagában; a végén Kálmoska vidáman javasolja: „Építsünk egy várat! Igaz, a török mindig bontja, de mi mégis újra építjük!” Felugranak a kordéra s továbbhajtanak. Damóra még egy nagy feladat vár: az oltári szentséget, amit
Istvánffy „naccságos úr” rábízott, Esztergomba kell vinnie, nehogy „terek kézre kerüljön”. Oda is a
Hadnagy képében indul; de előbb Istenhez fohászkodik, hogy sikerüljön elvégeznie feladatát. Valóságos Hiszekegyet küld az Úrhoz: „Hiszek az Életben, / hiszek igazában, // hiszek a
Szeretet megmaradásában, / hiszek magunkban, szerelmes hazámban, / meggyötört szavaink felvirágzásában /…/ ránk hazudott rossznak elmúlatásában / és legjobb mimagunk feltámadásában” (Damó imája).
A záró rész (Hazafelé) két síkon értelmezhető. A köznapi valóságban a török elől menekülők tízezrei lelnek átmeneti menedékre
a palánkvárban. Damó kenyérrel-borral ellátja őket, s közben Kálmoskára
és születendő gyermekükre
gondol, no meg a Hadnagyra. Részvéttel hallgatja az otthonukból elűzöttek panaszát, s mikor hónapok múltán továbbvo-
nulnak, útravalóul adja nekik: „bárhová mész, mindig magadban keressed
az irányt”. De mikor a tábor elcsendesül, Damó a palánk mellett elmerül a táj élvezetében, gyönyörködik a természet csendjében, a „betakarításban” – s úgy érzi: annyi viszontagság után hazaérkezett, élete révbe
ért.
Damó
tehát
az író alakmása – ugyanakkor képzeletbeli fia. Aki nem lett. S mégis úgy érzi: él, és a természet lélegzetében, hullámzásában, ragyogásában ott van ő is. „Volt, hogy lehetett volna,
hogy volt is; volt, hogy nem lett, de azért kell tudnom. Ez az én fájdalmam. Enyém, mint minden életé,
aki nem élhette meg a neki ígért, ajándékozott időt”. Így válik
érthetővé a Hadnagy
és Damó kettősének többszöri szerep-cseréje – voltaképpen
az Apa – Fiú – Apa hármassága testesül meg bennük. Az író a maga fájdalmát-gyászát és sóvárgását vetíti bele hősei lelkébe. „Gyötrődő férfiszívével” megidézi meg-nem-született fia árnyát:
„Ideérzem a fiamat. Közelítem, aztán eltolom magamtól. Koromsötét iszapmélyben motozó halak közül néz vissza rám az arca. Onnan akart megszületni, oda merül vissza,
érzékenyen játszik velem,
s mozduló szájával
mondja: ’nem vagyok, apám, csak képzelsz
engem…’. Így vagyunk együtt. Tiszta az ég. Koromsötét a patakmély, patak, gyász-patak…” A zárszóban tehát leplezetlenül megvallja: „Így gondolkodtam Damóról, akit púposnak mondanak, én, a hadnagy, aki elképzeltem és megírtam őt…”
Konczek József
életműve e kisregénnyel lett teljes – vagy „majdnem-teljes”. Szemlélő- dő alkata, a tájjal harmóniában élő egyénisége, az elpergett évek élményazdagsága arra predesztinálja, hogy a korábbiaknál szélesebb spektrumban is feldolgozza élettapasztalatait. Az ezredfordulón immár világosan kirajzolódtak alkotói egyéniségének karaktervonásai. Életműve jóval nagyobb
formátumú, többrétegű, mint azt korábban gondoltuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése